Interjú a szerzővel

Martos Gábor: „Nincs izgalmasabb világ a műkereskedelemnél”

Szerző: Borbély Zsuzsa 2024. június 19.

A Papageno Senki többet? blogjának szerzője bizonyos szempontból a legszemélyesebb könyvét írta meg a műtárgypiacról megjelent ötödik kötetével. Az 1701 és 2017 közötti árverési rekordokat sorra vevő írás egy-egy alkotás kapcsán áradó, anekdotikus történeteken keresztül mesél a művész személyéről, az adott korról, a megbízóról, a vevőről vagy éppen a mű későbbi sorsáról. Martos Gáborral A műkereskedelem legjei – Árverési csúcsok 1701-től napjainkig című könyvéről beszélgettünk.

– Ennek a könyvnek számomra a legfontosabb oldala a hetedik (az ajánlás – a szerk.). Merthogy én ezt akkor írtam, amikor kiderült, hogy a feleségem beteg. Hordtam a kezelésekre, de a kórházba nem tudtam bemenni vele, mert Covid volt, így ültem az autóban fél napokat, és hát valamit csinálni kellett. Írtam, amíg vártam rá, aztán hazavittem, és írtam otthon, amíg aludt. És főleg azért volt erre akkor nagyon nagy szükségem, hogy magamat valahogyan „egybetartsam”, hogy végig tudjam csinálni vele és érte mindazt, amit kellett. Úgyhogy amikor nem egészen egy évvel a betegsége kiderülése után meghalt, akkor – bár az utolsó két-három hónapban, amikor már nagyon rosszul volt, rá sem néztem a szövegre – gyakorlatilag a bevezetőn kívül az egész könyv készen volt, volt hátra maximum tíz százalék munka. És akkor azt mondtam, hogy ha eddig a kilencvenet megcsináltam mellette magam miatt, akkor azt a tízet most már megcsinálom őmiatta, az ő emlékére.

– A Papageno olvasói találkozhattak már ezekkel a sztorikkal?
– Nagyon kevéssel. A blog most a 301. bejegyzésnél tart 2019 februárja óta. Az első írás akkor éppen annak kapcsán született, hogy a Szépművészeti Múzeumba került Antoon van Dycknak az a festménye, amelyik ennek a könyvnek a címlapján is látható. Merthogy a Stuart Mária Henrietta esküvői portréja szerepel a könyvben, annak a Van Dyck-képnek a kapcsán, amelyik kétszer is a legdrágább lett a világon.

– Hogyan kezdtél el a műkereskedelem foglalkozni?

– Képek, művészeti albumok között nőttem fel, dolgoztam egy ideig egy múzeumban – barátoknak, ismerősöknek azóta is rendszeresen rendezek vagy nyitok meg kiállításokat –, aztán a nyolcvanas évek közepétől újságíróként, szerkesztőként dolgoztam. Amikor a Népszava kulturális rovatának vezetője lettem, úgy adódott, hogy ott éppen nem volt senki, aki a képzőművészettel foglalkozott volna, így ezt én „magamra osztottam”.

A kilencvenes évek második felében vagyunk, akkoriban alakultak ki a rendszerváltás után a ma ismert hazai műkereskedelemnek az alapjai. Alig pár évvel korábban jöttek létre egymás után a mai vezető galériák a Nagyházitól a Kieselbachon át Virág Juditéig. A BÁV is egy teljesen más viszonyrendszerbe került azzal, hogy konkurenciái lettek.

Az első hatalmas szenzáció Rippl-Rónai Zorkája volt, amit 21 millió forintért ütött le Virág Judit 1998 októberében. Úgy állt ott mindenki, hogy hát ilyen a Földön nincs: 21 millió forint egy képért?! Miközben az emberek legnagyobb része azt se tudta, hogyan zajlik egy árverés, csak döbbenten nézték, hogy ott mekkora pénzek forognak.

És akkor én azt mondtam, hogy legyen a Népszava az a napilap, amelyik rendszeresen foglalkozik ezzel az új területtel. Elmentem minden árverési kiállításra, elhoztam a katalógust, és minden komoly árverés előtt írtam egy cikket, ami arról szólt, hogy mi a kínálat, mire érdemes figyelni, mitől milyen eredmény várható. És közben igyekeztem elmagyarázni az olvasóknak, hogy mi az a becsérték, hogyan alakul ki a kikiáltási ár, vagy hogy mi az a jutalék, amit a leütési árra még rá kell fizetni a licitnyertesnek. Aztán az árverés után írtam egy másik cikket, hogy mi történt, mi hogyan szerepelt, mi volt kiemelkedő siker, mi okozott csalódást az előzetes elvárásokhoz képest, és így tovább.

Aztán ugyan később otthagytam a rovatvezetést, meg a lapot is, de 2000 óta a mai napig minden nagy árverést végigültem, mert rájöttem, hogy ez csak akkor működik, ha én magam gyűjtöm az adatokat, merthogy amúgy iszonyú pontatlanságok vannak ezen a téren, éppen a kellő hozzá nem értésből fakadóan. A sajtóban könnyű leírni, hogy „csúcsleütés született”. De milyen csúcs? Az adott stílus csúcsa? Egyéni szerzői csúcs? Az árverezőház csúcsa? A szezon csúcsa? Így aztán nekem mostanra százas nagyságrendű oldalnyi listáim és táblázataim vannak az árveréseken megfordult művekről.

– Szóval autodidakta módon beledolgoztad magad ebbe a közegbe?

– Volt hozzá affinitásom, de bevallom őszintén, a rendszerváltás előtt soha egy árverésen nem jártam. Ehhez képest 2005-ben, amikor a fiam érettségizett, és eldöntötte, hogy művészeti vonalon tanul tovább, akkor én is visszamentem az egyetemre, akkor már ötven fölött, hogy csináljak egy PhD-t. Így lett nekem az ELTE Filozófia doktori iskolájában Magyarországon először műkereskedelem-elméletből tudományos fokozatom.

– Miért éppen a rekordokat találtad érdekesnek az ötödik könyved témájának?

– Ez is egy jellegzetes szelete ennek a világnak. Ahogy korábban egy-egy könyvemben az absztrakt képek vagy a női alkotók szereplése az árveréseken egy-egy ilyen „szelet” volt a nagy tortából, ez most vertikálisan a „legcsúcsa” a műkereskedelemnek. Azért is indul éppen 1701-től ez a könyv, illetve ezek a történetek, mert akkor lett először leírva egy Gerrit Dou-festmény amszterdami árverezése kapcsán, hogy addig soha még korábban annyi pénzt műtárgyért nem adtak, mint az az akkori 4025 gulden.

Pedig amióta van műkereskedelem, azóta mindig kellett legyen egy legdrágább, még ha ezt évszázadokon keresztül soha senki nem is jegyezte fel, mert mondjuk a Római Birodalom egyik végében honnan is tudhatták volna, hogy a birodalom másik végében éppen mit mennyiért árvereztek el. (Bár mondjuk Kr. e. 146-ból van egy gyönyörű Plinius-történetünk egy korinthoszi árverésről és az ott kifizetett hatalmas összegről; benne van a könyvben.) A magánüzletekből pedig már inkább csak a 20. században, annak is elsősorban az utolsó negyedében létrejött adás-vételek kaptak annyi nyilvánosságot, hogy az ott kifizetett árak kiderültek, így onnantól már azokkal is lehet számolni.

– Hol deríted ezeket fel?

– A nemzetközi műkereskedelem elég jól dokumentált, a Christie’s, a Sotheby’s esetében például az alapítástól kezdve megvan az összes adat, és ezeknek jó része ma már a neten is hozzáférhető. Meg vannak különböző más műkereskedelmi adatbázisok, amelyek szintén elérhetők. Persze van, ami kifejezetten olyan, mint egy nyomozati munka: például amikor az ember megtalálja valamelyik kép történetében, hogy mondjuk 1800-valahányban Londonban a Christie’snél eladták „to Smith”, tehát egy Smith nevű embernek. És akkor találd meg, hogy ki az a Smith. Mondjuk ezt speciel megtaláltam.

– Rengeteg mindent megtudunk a modellekről is – vagy akár az egyik kép kapcsán az egyiknek a nagymamájáról! A pénzügyi infók mellett sok a személyes történet.

– Igen, elég sok portré is van ezek között a mindenkori rekorderek között. Látszik, hogy mikor mit vásárolnak leginkább az emberek. A 37 „top-leütés” között a festmények dominanciája nem kérdéses; klasszikus grafikából egy van, egy Raffaello, és egyetlen szobor, egy Giacometti.

Azt is végig lehet követni, hogyan változnak a témák. Eleinte elsősorban a bibliai jelenetek sikeresek – menekülés Egyiptomból, Betsabé fürdőzése –, meg különféle életképek. A polgárság öntudatra ébredésével, illetve Angliában az arisztokrácia megrendeléseivel megjelennek a portrék, a 20. században meg már minden van.

Az mondjuk szép „lekerekítése” a dolognak, hogy a mai legdrágább műtárgy, egy Leonardo, az mégiscsak egy Krisztus-portré; visszatértünk, ha úgy tetszik, mindennek az alapjához, a Salvator Mundihoz, a világ megváltójához. Ráadásul ennek a képnek a története a leghosszabb fejezet, mert ez egy kész krimi, már addig is, hogy 1958-ban egy londoni árverésen hogyan adják el 45 fontért (akkori árfolyamon 60 dollárért); igaz, akkor nem Leonardónak tartották, bár mondjuk a szerzőség ma is kérdéses.

Aztán az sem semmi, hogy hogyan, hány kézen keresztül és mikor mennyiért jut el akkortól 2017 novemberéig, amikor is a Christie’s árverésén a szaúdi koronaherceg vásárolja meg több mint 450 millió dollárért. És attól fogva nyilvánosan soha senki nem látta; bár azt tudjuk – a könyvben le is van írva –, hogy azóta is sok minden történt vele. Már csak ennyibből is látszik, hogy a műkereskedelemnél izgalmasabb világ szerintem nincs.

– Volt egy paparazzi-kép, amin lefényképezték, hogy a jachtján van.

– Igen, már ha az a kép valódi. Ha igen, akkor külön érdekesség, hogy ebben az esetben ez a 450 millió dolláros festmény gyakorlatilag ugyanannyiba került a koronahercegnek, mint a 134 méter hosszú, hatemeletes, tizenkét kabinos, hét úszómedencés, helikopterleszállóval rendelkező jacht. Ez is egy izgalmas összehasonlítás.

– A szaúdi herceg például befektetési célból vásárol?

– Na, ez még egy külön történet, hogy ki mikor milyen okokból vásárol. Ebben az esetben itt még akár politikai háttér is lehet. Erősen tartja magát az a vélekedés, hogy a szaúdi koronaherceg megbízottja, aki telefonon licitált a képre, azért emelte gyakorlatilag a végtelenségig az árat, mert az volt a meggyőződése, hogy a másik telefonban a katari uralkodócsalád licitál. És hogy ne Katarba kerüljön a Leonardo, ezért volt hajlandó elmenni a 450 millió dollárig. Vagy így volt, vagy nem, de az biztos, hogy a szaúdinak komoly licit-ellenfele volt.

– A könyvben minden mű esetében ott szerepel, hogy a csúcs-leütés előtt-után mennyiért adták-vették, vagyis hogy hogyan változott az időben az adott műtárgy ára. A befektetésre visszatérve: nem egy olyan eset van, amikor később újra árvereztek egy alkotást, vagy újra eladták magánüzletben, de már kevesebbért, mint amennyi a csúcsára volt.

– Azt szokták mondani, hogy egy sikeres adásvételnél mindig az árverezőház jár jól, hiszen ő megkapja a jutalékot az eladótól és a vevőtől is. Tény, hogy a műkereskedelemben adott esetben nagyon nagy pénzek forognak, amiből természetesen a kereskedőknek is jut. De azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy ebben iszonyú munka van. Egy komoly galéria, akár a világban, akár a magyarországi vezető árverezőházak hatalmas munkát ölnek abba, hogy fölhajtsák a műveket, a külföldre került képeket megtalálják, hazahozzák, hiszen itthon lehet azokat a legjobb áron eladni.

Közben a másik oldalon meg azon dolgoznak, hogy kvalitásos magyar műtárgyak olyan nagy külföldi gyűjteményekbe kerüljenek, ahol reprezentálják a magyar művészetet. Sok munkája van abban a vezető hazai árverezőházaknak, hogy ma a Musée d’Orsay-ban vagy nagy amerikai közgyűjteményekben például több jelentős Rippl-Rónai- vagy Moholy-Nagy-alkotást is megcsodálhatnak a látogatók.

https://papageno.hu/blogok/senki-tobbet/2024/06/martos-gabor-interju/