Bár számomra már a Goncourt-díj is éppen elég erős hívószót jelentett volna arra, hogy előbb-utóbb kézbe vegyem Nicolas Mathieu majd’ félezer oldalas alkotását, ami idehaza a Gyermekeik is utánuk címmel jelent meg, hiszen az utóbbi tíz évben olyan kiemelkedő szerzők nyerték el ezt a rangos kitüntetést, mint Michelle Houellebecq, Mathias Énard vagy Éric Vuillard, de emellett az 1978-as születésű francia szerző alkotása az egyik leginkább pozitív kritikai fogadtatásban is részesült mű volt Gallföldön, így gyorsan előre is ugrott a várólistámon, és mit mondjak, ezzel a könyvvel megint egy kiemelkedő, realista szemléletű nagyregénnyel lett gazdagabb a már amúgy is hihetetlenül erős és sokszínű francia irodalom.

A Gyermekeik is utánuk egy szociografikus ihletettségű és nagyon is valós problémákat középpontba állító nagyregény, amely egy alaposan és biztos kézzel megrajzolt háttér előtt állítja elénk több teljességgel életszerű, más és más családi és etnikai hátterű ember konfliktusait, örömeit, bánatait, kitörési kísérleteit egy fiktív, ám nagyon is valósnak tűnő francia kisvárosban az 1990-es évek derekán. Ez azért furcsa, mert bár Heillange a valóságban nem létezik – és ha létezne, akkor is tőlünk jó 2000 kilométerre –, de ezzel együtt mégis egy olyan település, amelynek problémáit

• a bezárt vasgyár és a megszűnő ipari telepek után maradt munkanélküliség és kilátástalanság,
• az etinikai problémák és
• a kitörési lehetőségek szinte lehetetlen volta,

mi, magyarok is pontosan átérezzük és megértjük; és ezzel, azt hiszem, nem vagyunk egyedül a környéken. Talán éppen ez a típusú univerzalitás lehet az, ami garantálhatja ennek a műnek a sikerét szerte a világon.

Mathieu műve bár összesen hat év történéseit öleli fel – 1992 és 1998 között játszódik –, mégis mindössze néhány fülledt nyári napról szól, amelyben néhány kiskamasz, kamasz, majd fiatal felnőtt sorsa fonódik össze szerelemben, barátságban, gyűlöletben, hogy körülöttük kirajzolódjon ennek a kis, magára maradt településnek minden szociográfiai, társadalmi és etnikai konfliktusa.

Mathieu zsenialitása nemcsak abban rejlik, hogy

• teljességgel hihető, hús-vér figurákat állít elénk a maguk komplexitásában és a maguk ellentmondásaival – olyan igazán pozitív, kedvelhető karakter nem is igazán van közöttük –,
• vagy abban, ahogy az ő életük és tetteik révén beemeli a társadalmi mondanivalót,
• hanem abban, hogy elég bátor ahhoz, hogy bár gyakorlatilag bármerre indulhatna, vagy kanyarodhatna a történet – lehetne szerelmes vagy bosszútörténet, gengszterregény, stb. –,

de végül nem teszi, minden marad úgy, ahogy volt a kezdet kezdetén, mert a szülők sorsát errefelé a gyermekeik is megöröklik...

A francia műve összesen négy nyár mindössze néhány napnyi időszakát öleli fel, és mindegyik fejezet egy-egy akkoriban divatos sláger címét kapta – Smells like teen spirit, You could be mine, La Fiévre, I will survive –, hogy közben nyomon kövessük a munkáscsaládból származó Anthonyt, aki kezdetben alkoholista apja mellett nyári munkákat végezve, és kisebb-nagyobb csínytevéseket elkövetve próbálja meg elütni a szabadidejét, hogy aztán gyakorlatilag első látásra beleszeressen a gazdag családból származó, ám ettől még meglehetősen céltalan Steph-be, valamint a marokkói származású Hacine-t, aki egy bűncselekmény kapcsán keményen, már-már kibékíthetetlenül összerúgja a port Anthonyval. A köztük és környezetük között lévő viszony mindvégig dinamikusan változik, mindannyiuk előtt újabb és újabb lehetőségek nyílnak és záródnak be, mind elkövetik a maguk hibáit, a két fiú folyamatosan és egyre durvuló összetűzésekbe keveredik, Anthony és a lány hol közelebb kerülnek egymáshoz, hol eltávolodnak a másiktól, ám nagyon úgy tűnik, hogy egyedül a születésük óta velük lévő etnikai-társadalmi determináltság marad örök.

Megmondom őszintén, hogy már elég rég olvastam ennyire nyíltan és tudatosan realista, kortárs nagyregényt, amely őszintén fel meri vállalni a nem túl szerethető szereplőket, a nem túl regényszerű – és így nem is mindenkinek érdekes – és nem túl csavaros történéseket, valamint azt a vállaltan pesszimista – vagy valójában inkább realista – világképet, amely végig belengi a lapokat.

Ez a könyv lehet, hogy nem a legszerethetőbb, de hogy nekünk, magyaroknak is tükröt jelent a közelmúltunkkal, jelenünkkel kapcsolatban, az egészen biztos. És mint ilyen, kimondottan fontos kötet is.