A dél-koreai születésű Byung-Chul Han katolikus filozófus 2019-ben ragadta meg a magyar közönség figyelmét, amikor megjelent A kiégés társadalma című esszékötete. Han azóta írt már a szépségnek kikiáltott, lecsupaszított sima esztétikáról, az emberi viszonyok torzulásáról, de az elmét gúzsbakötő politikai manőverekről is, filozófiai fókuszú elmélkedései pedig szemlátomást egyre népszerűbbek. Legújabb könyve, A rítus eltűnése most egy olyan kérdést boncolgat, amivel sokaknak, többek között magamnak is, ambivalens a viszonya: régen minden jobb volt?

„A rítusok a jelen esszében nem valami kívánatosat jelölnek. Inkább kontrasztfóliaként hatnak, amelyen át jelenünk élesebb kontúrokkal mutatkozik. Nosztalgia nélkül vázolom fel eltűnésük genealógiáját, amelyet mindazonáltal nem emancipációtörténetként értelmezek.”

A fenti két mondat, melyek egyébként A rítus eltűnésének nyitómondatai is, nem egyszerűen a könyv bevezetői. Számomra azt is magukba sűrítik, amiért a 2010-es évek végén egy filozófiai fókuszú esszésorozat látható népszerűségre tudott szert tenni az olvasók körében. Han művei nem nélkülözik a személyes nézőpontot, mindvégig világos, hogy amit leír, nem pusztán tudományos álláspont, hanem a saját meggyőződésének, világlátásának része. Mindazonáltal nem ül fel arra az igen népszerű, ám véleményem szerint meglehetősen kártékony hullámra, amelyre oly sok szerző igen, és nem ígér tutibiztos, abszolút sikerrel működő megoldásokat a felvetett problémákra. Ez így egyben azért fontos, mert egyrészt, ma a közönség előszeretettel néz, hallgat, olvas hiteles dolgokat. Hiteles pedig a zeitgeist szerint csak akkor lehet valami, ha a szerző nem pusztán közvetít egy gondolatot, de a saját, személyes meggyőződését is hozzáteszi.

Vékony jég ez, könnyű elcsúszni rajta, de a könyv meglehetős biztossággal marad középen, így kerülve el ügyesen a csapdát, hogy az egész szöveg egy óriási ömlengésbe csapjon át arról, hogy régen minden jobb volt. Másrészt, lássuk be, bizonyos helyzetekre nincsenek tuti megoldások, és veszélyes is lenne azt mondani, hogy vannak. Han ehelyett gondolkodásra inspirál, és miközben egy percig sem állítja, hogy jó, ami történik, vagy hogy a modern társadalom jelenlegi attitűdje túl fényes jövő felé navigálna bennünket, igazán mégsem riogat. Megmutatja mi volt, rávilágít arra, mi van, és felvázol lehetőségeket arra, hogy mi lehetne.

Az már az elején világosan kiderül, hogy a szerző igenis aggódik a rítusok eltűnése miatt, nem pusztán azért, mert egy szép és egyébként értékes dolog megy ezáltal veszendőbe. A rítus ebben a könyvben kitágítja a puszta szertartás fogalmát, helyesebben, megmutatja, hogy mennyi mindent jelent, milyen sok területén van, vagy legalábbis lehetne jelen az életünknek, és milyen plusz jelentésekkel bír. Úgy fogalmaz, hogy a rítus azt jelenti az időben, mint amit az otthon jelent a térben, lakhatóvá, tehát értelmezhetővé teszi az időt. Rítus az ünnep, rítusok a családi szokásaink, vagy vegyünk egy plasztikusabb példát, az ismerkedés is az. Nem nehéz belátni, hogy mennyire messze kerültünk az udvarlás rítusától, amikor az ismerkedés jobbra vagy balra húzó kézmozdulattá vált a különféle randiappokon. Ezek olyan jelenségek, amelyek meghatároznak egy-egy társadalmat, de kicsit szigorúbban fogalmazva, valamiféle szabályrendszert alkotnak, segítik, hogy megértsük egymást, s hogy bizonyos dolgokat akár verbális kommunikáció nélkül is kifejezzünk egymás iránt. Időtállóak, még akkor is, ha bizonyos vonatkozásaikban persze megváltoznak.

Napjainkban viszont minden olyan elképesztő gyorsasággal történik, hogy még csak fel sem ocsúdtunk az egyik ingerből, mikor már ott a másik. Az okostelefonunknak még elromlani sem volt ideje, mikor a szolgáltató már küldi az értesítőt, hogy elérhető egy jobb, gyorsabb, okosabb modell belőle. A randinak még vége sincs, amikor a felek már felütötték a Tindert, hogy megnézzék, ki a következő jelölt. A rítusok kialakulásához, megszilárdulásához és fennmaradásához idő kellett, most viszont megállni sincs idő, nem még várni valamire.

„A rohanó idő nem lakható” – fogalmaz Han és azt hiszem, abszolút igaza van.

A könyv tíz fejezetben foglalkozik a teljesítménykényszerrel, a hitelességkényszerrel, az ünnepek és a vallások helyzetével, kitágítja a halálhoz való torz viszonyunk kérdését, és rávilágít, hogy már a puszta, hétköznapi dolgok lezárására sem vagyunk képesek, az utolsó fejezetben pedig elvezeti az olvasót a csábítástól napjaink pornófüggő társadalmáig. Valahol megrázó volt olvasni, hogy miközben tényleg a hitelesség lett a jelszó, valójában nem tudjuk már, mit is jelent, alapos munkával üressé tettük a fogalmat, és olyan torz tartalommal töltöttük fel, ami komfortos, de azért hordozza azt a pátoszt, amit az eredetijéhez társítottunk. Létrehoztunk egy modern hitelességeszmét, amely teljesen elszakadt a közösségtől, és csak és kizárólag az énről szól, tovább erősítve a saját őrületes fonotsságunkba vetett hitünket, aminél nagyobb tévedés kevés van ma a világon.

A rítus eltűnése nem egyszerű olvasmány, és őszinte leszek, könnyű azt érezni olvasás közben, hogy akkora problémahalmazzal állunk szemben, amit egyszerűen képtelenség legyűrni. Én ezt néha egyébként Byung-Chul Han olvasása nélkül is érzem, szóval, nem szeretném mindenestül az ő nyakába varrni. Amit viszont biztosan állít, hogy ahhoz, hogy kizökkenjünk abból az őrületes darálóból, amibe nagy sikerrel beleültettük magunkat, vissza kell találnunk a rítusokhoz. A rítusok ünnepek, az ünnepek alkalmával pedig megállunk, és elkezdünk egy másik pályán mozogni. Han szerint ezt legkönnyebben a művészeten és a valláson keresztül lehet elérni, amiben kétségkívül van igazsága, bár azt is gondolom, hogy ahhoz, hogy a recept működjön, a valláshoz és a művészethez való viszonyunkat is újra kéne huzalozni.