Marie nem hétköznapi lány, ahogy az élet sem hétköznapi próbáknak vetette alá. Meg kell birkóznia egy családi tragédiával, amely majdnem tönkreteszi őt magát is. Hogyan tudja túlélni nővére öngyilkosságát? A vele robogó vonat kitartó zakatolása nem monoton zaj a számára, hanem kész szimfónia: gyerekkori és közelmúltbeli emlékeinek előhívója. Míg a szerelvényen ül, és elsuhan mellette a táj, a kerekek kattogásának változó ritmusára bukkannak fel az ablakban vagy épp a fülkében – Marie képzeletében – családtagjai, falujának kissé bolondos lakói és furcsábbnál furcsább alakok az olvasmányaiból, akik valamiképp mind maguk vetettek véget az életüknek, vagy legalábbis azt kutatták, miféle módozatai lehetségesek ennek. Ez a költői road movie traumatikus témát csomagol szelíd humorba, a fájdalmas történéseket a fiatal cseh író gyakran finom iróniába forduló szenvtelenséggel, lenyűgöző, szinte zenei elbeszélői ritmussal ellensúlyozza.

A 23 éves Marie egy képzeletbeli vonaton ül, az utastársak között felbukkannak élete és gyerekkora legfontosabb szereplői, és lejátszódnak apró felvillanások képében az ablak tükröződésén át az életét és személyiségét leginkább meghatározó események. Az anyja eltűnése, a testvére betegsége és öngyilkossága, az emiatt érzett kétségbeesés, düh és elveszettség az örökös lelkiismeretfurdalással. Neki, mint idősebb nővérnek, észre kellett volna vennie valamit? Megállíthatta volna? Egyáltalán miért döntött úgy, hogy eldobja az életét? És ha időben rájön: joga van hozzá, hogy megállítsa? Vagy lehet, hogy ő is meggondolta magát, csak már túl későn? 

Egyáltalán hová vezet ez a mindennél szürreálisabb, csupán másodpercekre felvillanó képekből összeálló utazás? Mi Marie célja vele, vagy nem is teljesen tudatos? Ő is a vég felé robog, vagy inkább a megoldás, a gyógyulási folyamat kezdete felé? 

Arra gondolok, milyen képet vágnának a többiek, ha most felállnék, és azt üvölteném: „Hogy lehet az, hogy nektek mindig mindenről megvan a véleményetek!?”

Lucie Faulerová egy képzeletbeli vonatúttal jeleníti meg a narrátor, Marie eddigi életét, és gyorsan vált az emlékek, felbukkanó régi szereplők és családtagok között, miközben arra keresi a választ, miért kellett meghalnia a húgának, és neki hol kezdődik és hol végződik a felelőssége, a lehetőségei és a döntései mind a húga, mind a saját életét illetően. Rövid félmondatok, tényleg csak a vonat elsuhanó ablakain át fel-felbukkanó rövid képek katyvasza az egész az elején, így jó időbe telik, mire végre ezek által összeáll a kép az olvasó fejében is, és minden egyes félmondat végre a helyére kerül. 

Nyers, őszinte, mély és fájdalmas írásmód, ami önmagában is arra késztet, hogy helyezd el te is az életed egy képzeletbeli vonatúton: milyen lenne? A végére meglepetést is tartogat az olvasónak. Okosan felépített, komoly és fontos dolgokról beszélő regény, amely a cseh Lucie Faulerová munkája. Érdemes odafigyelni az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett szerzőkre és művekre, mert az évek során amit olvastam közülük, mind különleges és egyedi volt, és minden bizonnyal a díj nélkül nem adták volna ki nálunk sem. 

Figyelem a mezőket, a réteket, az erdőket, az eget, vagy a mezők, a rétek, az erdők és az ég figyel engem, pont úgy, mint a szakadék, amit ha sokáig nézel, egyszer csak ő kezd el nézni téged, vagy ilyesmi, erről mesélhetnék, erről akár itt és most mesélhetnék, miközben az ablak előtt minden elrohan mellettem, miközben én meg se moccanok, és az idő – az idő nekem dolgozik, az ablak előtt szállnak az évek, de itt belül minden velem vár.

A cseh Lucie Faulerová 1989-ben született, az olmützi Palacký Egyetemen szerzett diplomát cseh szakon. Ez a második regénye, amelyet nálunk a Typotex Kiadó adott ki, Balázs Andrea fordításában.