Dara McAnulty könyve, az Egy ifjú természetbúvár naplója nem egyszerű ifjúsági irodalom, sokkal több annál. Miközben tizenéves írója éretten és bölcsen értekezik arról, milyennek kellene lennie ember és természet viszonyának, egyszerre szórakoztatja és érzékenyíti olvasóját bolygónk élővilágával kapcsolatban, hogy végül mindannyiunkat cselekvésre buzdítson.

Az Észak-Írországban élő Dara McAnulty mindössze tizenhat éves volt, amikor kiadta első könyvét, az Egy ifjú természetbúvár naplóját. Az alkotás eredetileg személyes naplóként öltött formát, majd egyre nagyobb népszerűségnek örvendő online blogként alakult tovább, hogy aztán néhány évvel később, 2020-ban, a követők biztatására szerkesztett és nyomtatott formában is olvashatóvá váljon. Idén magyarra is lefordították, ez pedig nagyszerű hír azok számára, akiket érdekel a természetvédelem és az, hogy mit is jelent bolygónk élővilága egy szorongó, zárkózott, ám rendkívül szép gondolatokkal, nem utolsósorban pedig tiszta szívvel és őszinte tettvággyal megáldott autista kamasz fiúnak.

Az Egy ifjú természetbúvár naplója minden generációhoz szól

A cím és az író életkora persze egy kissé megtévesztő lehet, és könnyen arra asszociálhatunk, hogy ifjúsági irodalommal van dolgunk, de ne hagyatkozzunk az előítéleteinkre! Félreértés ne essék, az Egy ifjú természetbúvár naplója bátran ajánlható a teljes tizenéves korosztálynak, azonban legalább ugyanennyire van mondanivalója az idősebb generációk számára is. Életkorra való tekintet nélkül olvasható, sőt fontos is lenne, hogy minél több emberhez eljusson Dara üzenete, mert olyan témákkal kapcsolatban fogalmazza meg meglepően érett és bölcs gondolatait, mint a természettel való kapcsolatunk, a lassabb, szemlélődőbb életmód fontossága, a klímaszorongás, illetve nyilvánvalóan a természetvédelem.

A természetvédelem mellett annak szeretete és egy legalább ennyire fontos téma is helyet kap a könyvben

Az Egy ifjú természetbúvár naplója műfaját tekintve naplóregénynek mondható, cselekménye pontosan egy esztendőt ölel fel, tavasztól a következő tavaszig. Főszereplője maga az író, a bejegyzések idején csupán tizennégy éves Dara McAnulty, aki a bemutatott egy év alatt különleges és cseppet sem untató leírásai révén tárja elénk, hogyan változik a természet az idő múlásával. Dara kiemelt figyelmet fordít az egyes évszakokban megfigyelhető madarakra és ezek szokásaira, közben pedig abba is beavatja az olvasót, milyen érzés spektrumzavarral élni.

Bárki számára átérezhető képet fest arról, mennyire nehéz megértenie és elviselnie a kötelező szociális szokásokat és udvariassági köröket. Kifejti, hogyan védekezik a mássága miatt kapott bántások, zaklatások ellen, mekkora energiabefektetést jelent számára, hogy nagyjából bele tudjon olvadni a környezetébe, hogy ne tűnjön ki teljesen a tömegből. Arról is képet kaphatunk, hogy ezekkel szemben mennyire könnyű és felemelő érzés rácsodálkozni egy véletlenül elkapott természeti jelenségre, és hogy milyen feltöltő ereje van annak, ha nem foglalkozunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások. Dara úgy véli, muszáj egy kicsit lelassulnunk, temérdek teendőnk között helyet szorítani a természetnek és megengedni magunknak, hogy belefeledkezhessünk a pillanatokba, hogy céltalanul szemlélődjünk, gyönyörködjünk a tájban vagy egy-egy növényben, állatban.

Az egy év alatt nemcsak Darát, hanem a családját is megismerjük. Szintén autizmussal diagnosztizált testvéreit és édesanyját, az ökológusként dolgozó édesapját, valamint Rosie-t, a kényes természetű, egykori versenyagarat, a család házőrzőjét. Dara eleinte csak köztük, az első szövetségesei között tud igazán önmaga lenni. A családi kirándulásokról pedig annyira meghitten és idillien ír, hogy legszívesebben az olvasó is ott lenne a McAnulty famíliával a helyszíneken. Hétvégenként velük fedezné fel Írország vadregényes tájait, az erdőket, a hegyeket, a szigeteket, valamint megtanulná tőlük, hogyan kell őszintén örülni egy földön talált csókatollnak, egy már befutott írótól kapott boszorkánykőnek vagy éppen annak, ha egy szederbokrot szétnyitva kizárólag nekünk kezd el ciripelni egy ott tanyázó tücsök.

Nincs jó sztori a főszereplő fejlődése nélkül!

Az Egy ifjú természetbúvár naplója nagy hangsúlyt fektet az elbeszélő főszereplő személyiségfejlődésére is. Dara kendőzetlenül tárulkozik ki előttünk, és mesél a dühös tehetetlenségről, amit gyermekfejjel érzett, amikor megtapasztalta az emberi közönyt a természet iránt. Aztán a naponként leírt bejegyzésekből megismerhetjük a folyamatot, ahogy ezt a dühöt erővé, a tehetetlenséget cselekvéssé, tettekké alakítja.

Dara kénytelen szembenézni azzal, hogy a tájjal együtt ő is változáson megy keresztül. Végig kell csinálnia egy költözést, egy iskolaváltást, el kell gyászolnia az első otthonát és vele együtt a jól ismert erdőket, mezőket, hegyeket és madarakat. Le kell győznie az emberektől való félelmét, nyitnia szükséges a családtagjain kívül mások felé is, barátokat, új szövetségeseket kell szereznie, akikkel aztán együtt küzdhet egy fontos célért: a természetvédelemért. Fokozatosan felismeri, hogy többre van szüksége a világnak annál, hogy csupán szeresse a természetet, ezért enged a hívásnak, és először csak az interneten, valamint ökoiskola-rendezvényeken szólal fel, aztán már Londonba utazik az anyukájával, és egyenesen a miniszterelnök környezetvédelmi szaktanácsadójának közvetíti a zöldifjúság hangját. Közben sztrájkba lép az iskolájában, társait pedig társadalmi szerepvállalásra buzdítja.

Az Egy ifjú természetbúvár naplója segít, hogy merjünk tenni valamit a klímaváltozás ellen

A legfontosabb gondolat az Egy ifjú természetbúvár naplójában akkor fogalmazódik meg, amikor Dara arról ír egy családi kirándulás kapcsán, hogy milyen fojtogató érzés, hogy csak korlátozott ideig, egy-egy természetben töltött hétvége erejéig érezheti magát valóban szabadnak. Amint a kirándulásaiknak vége szakad, vissza kell térnie a kötelező feladatok, a teendők, a szürke hétköznapok világába, és maximum a tudatosan elraktározott emlékképek előhívása által csökkentheti a szorongását a következő természetjárásig.

Dara szerint ahhoz, hogy sikeresen léphessünk fel a klímaválság ellen, először is tudatosítanunk kell magunkban, hogy a természet és az ember nem két külön világot alkotnak, hanem egyek. A korlátozott szabadságérzet és a valódi függetlenségre irányuló vágy alighanem többünkben is ott munkál. Ha néha-néha engedünk az utóbbinak, az első lépést már meg is tettük egy fenntarthatóbb élet felé. A lényeg az, hogy ezt követően se torpanjunk meg, hanem ugyanúgy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt az ügy érdekében, ahogy az Egy ifjú természetbúvár naplójának különc, de szerethető főhőse.