A Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás szerkesztette Emberarcú Tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában című vaskos kötet a maga majdnem 400 oldalával egy olyan fába vágta fejszéjét, melynek belsejéből feltárul a 21. századi közélet megannyi nyavalyája, és ezek okozói. A kötet tizenkét tanulmányból, egy Harry Collins által írt előszóból, és egy alapos bevezetőből áll, aminek az áttanulmányozását semmiképpen sem ajánlom, hogy megspórolja az olvasó. Ez ugyanis áttekintését adja annak az átfogó történeti és filozófiai háttérnek, amibe a kötet tanulmányai különböző módokon bekapcsolódnak. Ennek központi vezérszála az úgynevezett demarkáció probléma, ami a tudomány határainak kijelölését jelenti. Tehát, hogyan tudjuk megmondani A dologról, hogy tudomány, B dologról pedig, hogy nem tudomány? Mik a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy mi kaphatja meg a tudomány címkét, és az ezzel járó társadalmi elismerést és anyagi javakat? Mi a teendő akkor, ha ezeket a feltételeket azonban nem tudjuk megadni, vagy nem minden esetben tudjuk megadni, csak többé-kevésbé? Milyen kritériumok alapján húzhatjuk meg biztos kézzel egy olyan dolognak a határait, ami nem csak, hogy befolyásolja a mindennapi életünket, de iszonyatos mértékű anyagi forrásokat is elhasználunk rá? Ez nem csupán filozófiai kérdés tehát, hanem a társadalom szövetétmélyen átszövőproblémahalmaz, amihez filozófusok, szociológusok, történészek, antropológusok, és maguk a tudósok is hozzászóltak már az évek alatt.

Bárdos és Tuboly bevezető tanulmánya áttekinti azokat a főbb definíciós kísérleteket és megközelítésmódokat, amelyek Karl Popper 1934-es A tudományos kutatás logikája c. klasszikusának megjelenése óta meghatározták a tudomány elhatárolásának problémáját. A demarkálás megkezdése azonban már ott nehézségekbe ütközött, hogy egy ennyire heterogén területet, mint a tudomány, hogyan is lehetne definiálni. Egy jó definíció magába foglal minden olyan elemet, amiről biztosan tudjuk, hogy a csoporthoz tartozik, és kizár minden olyat, amiről meg vagyunk győződve, hogy nincs ott a helye. Ehhez azonban meg kell adni olyan feltételeket, amelyek biztosan segíthetnek eldönteni egy adott módszerről, területről, vagy éppen elméletről, hogy melyik kategóriába esik. Popper szerint a tudományosság kritériuma a tapasztalat általi cáfolhatóság: az az állítás tudományos, ami falszifikálható. A popperi javaslat, népszerűsége ellenére, sokak szerint azért nem nyújt kielégítő megoldást, mert könnyen elképzelhető, hogy nem csak tudományos, hanem áltudományos állítások is cáfolódjanak, cáfolódhassanak. Larry Laudan arra hívja fel a figyelmet, hogy ha csupán a cáfolhatóságot tartjuk a demarkáció alapvető kritériumának, akkor a határ rossz oldalára kerülhetnek olyan nemtudományos elméletek is, amelyek vagy elviekben cáfolható állításokat tesznek, vagy hajlandóak arra, hogy megnevezzenek olyan körülményeket, amelyek meg tudnák változtatni a véleményüket (legyenek azok bármilyen abszurdak). Ebből látszik az is, hogy elviekben a cáfolhatósággal könnyen vissza is lehet élni, így a falszifikáció csak részleges megoldást jelenthet, amiben nem bízhatunk meg vakon.

Arra a könyv bevezetője is felhívja a figyelmet, hogy a klasszikus demarkáció másik nagy nehézsége a tudomány heterogenitása. Vagyis, a tudomány sokféle, így nehezen lehet elképzelni, hogy egy vaskos határhúzás kizár minden egyéb nemtudományos területet és elméletet a jelenleg tudományosnak tartott területek és elméletek halmazából, úgy hogy ugyanakkor minden tudományosnak tartott területet a halmazon belül tart. Még kellemetlenebb helyzetben találjuk magunkat persze, ha figyelembe vesszük a tudomány történetét is, ekkor ugyanis azzal kell szembesülnünk, hogy a nagy nehezen felrajzolt térképünk a tudományról értelmezhetetlenné válik, amint visszamegyünk az időben néhány száz évet, amikor olyan dolgok, mint például az alkímia vagy az asztrológia voltak a tudomány részei, melyeket ma senki sem tart már annak. Tehát nem csak, hogy nehéz kijelölni a határokat, hanem ezek a határok térben és időben változtatják a pozíciójukat.

            Ami azonban még ennél is jobban nehezíti a helyzetet véleményem szerint, -és amit a könyv változatos fejezetei is illusztrálnak-, hogy nem csupán a tudomány heterogén, de az áltudomány is. Más és más oka van annak, hogy miért nem tudományos az asztrológia és a homeopátia. Egyes esetekben áltudományos vállalkozások kölcsönvesznek ezt-ezt a tudománytól: módszertant, kutatási anyagokat, erőforrásokat, eszközöket, retorikai fordulatokat, zsargont, tudósokat, miközben más dolgokat ignorálnak/átalakítanak/nem teljesítenek. Vagyis, a tudományos feltételek és elvárások részleges vagy látszólagos teljesítése nem elég ahhoz, hogy valódi tudományról beszélhessünk, ugyanis ehhez az összes feltétel teljesítése szükséges. A probléma viszont az, hogy a heterogén áltudományok éppen azért megtévesztőek, mert sok esetben nehéz őket leleplezni, mivel a tudomány álcája alatt cselekszenek. Nem az az igazán veszélyes, amiről az emberek többsége tudja, hogy nem tudomány, hanem azok a vállalkozások, melyek kaméleon módjára illeszkednek a társadalmi elvárásokhoz, és nyújtanak látszólagos megoldást különböző problémákra, általában az anyagi haszonszerzés céljából.

Harry Collins a könyv előszavában a tudományt egy integritással bíró vállalkozásként definiálja, aminek célja nem a hatalom birtoklása vagy a pénzszerzés maximalizálása, hanem az igazság keresése (valószínűleg a konteósok is hasonlóan írnák le saját vállalkozásukat). Ennek hozadéka az is, hogy a korábban mágikusnak tartott tudományképet felváltja egy társadalmi gyakorlatokon, vitákon, és disszenzuson alapuló értelmezés, amibe a tévedések is beleférhetnek, és aminek a határai sem sziklaszilárdak. Mindez azonban -és különösen a határok elmosódása- megannyi fentebb említett parazita vállalkozásnak is táptalajt biztosíthat, amik például tudományosnak akarnak látszani, de nem azok, vagy éppen egyenesen a tudomány teljes intézményébe vetett bizalmat próbálják aláásni minden erejükkel. Ilyenek például a manapság nagy népszerűségnek örvendő összeesküvés-elméletek is. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy mindez egy 21. századi probléma lenne. Bár a második világháborút követően, köszönhetően a tudomány által biztosított technikai vívmányoknak, a szélsőséges szcientista nézetek felerősödtek, ez végeredményben több kárt hozott, mint hasznot. Collins szerint „a mágiát és a vallást végeredményben nem valami civilizáltabb dologgal váltották fel, hanem túlvarázsolták” (8. oldal). A túlvarázsolt reprezentációból, már-már csodás eredmények és elvárások tengeréről a tudomány átevezett azonban egy idő után szekularizált vizekre. Ennek számtalan oka van, melynek fejtegetésétől megkímélem az olvasót. Abban viszont biztosan egyetértünk, hogy a tudomány nem mágikus, és még csak nem is tökéletes, az ezzel való konfrontáció, és ennek alapos megértése azonban máig problémás társadalmi és módszertani kérdés.

Hogyan csapódik le tehát a túlvarázsolt képből való átevezés valami reálisabb felé? Vagyis, hogyan lehet valamit értelmezni úgy, hogy közben nem veszítjük szem elől a tökéletlenségét, az azt formáló társadalmi közeget, az anyagi eszközeinek hatását, az integritását, a felfedezésének logikáját, és a különböző, sokszor egymásnak ellentmondó értékek jelenlétét, miközben végeredményben továbbra is megbízható, igazságkereső vállalkozásként tekintünk rá? Egyáltalán, hogyan definiáljuk az igazság fogalmát a szociálkonstruktivista nézetek, vagy éppen a többség által elfogadott tudományos magyarázatokkal szemben álló összeesküvés-elméletek, vagy alternatív nézetek tükrében például? Úgy néz ki, hogy ezen kérdések megválaszolásakor újra demarkálási problémával találjuk magunkat szembe.

A demarkálásra való igény természetesen több szinten, és számtalan területen megjelenik. Demarkálni akarták már a filozófusok és esztéták a művészetet a nemművészettől, és még számtalan egyéb dolgot, de ha a témán belül maradunk inkább, akkor demarkálhatjuk egymástól például a megbízható és nem megbízható tudásforrásokat, vagy éppen a valóságalappal rendelkező, és a teljesen ésszerűtlen összeesküvés-elméletek is. Így jár el Tanács János is fejezetében (Összeesküvések. A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze episztemológusát), melyben három egységre bontja a konteók elemzését: milyen filozófiai-ismeretelméleti vonásokkal rendelkeznek, milyen jellemzői vannak a konteókra fogékony és kevésbé fogékony embereknek, és harmadrészt pedig milyen általános jellemzői vannak az összeesküvés-elméletekkel való találkozási helyzeteknek. Az egyik kognitív tulajdonság, ami megnövelheti a konteókban való bizalom jelenlétének esélyét, a megerősítési torzítás. Ez azt a mintázatot írja le, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy azokat az információkat, bizonyítékokat, híreket, elméleteket részesítsék előnyben, melyek passzolnak abba a saját világképükbe. Ezzel szemben, ami esetleg kilóg, vagy a világképének átrendezésre kényszerítené a hírfogyasztót, azt nagyobb eséllyel fogja figyelmen kívül hagyni. A másik jellemző séma pedig az úgynevezett „jelentős esemény jelentős okot kíván” nevű heurisztika. Ennek értelmében analógia van egy esemény mérete és okának mérete között: ha egy esemény nagy jelentőségű, akkor szükségszerű, hogy nagy jelentőségű legyen a kiváltó oka is. Ez annyiban passzol az összeesküvés-elméletek étoszához, hogy általában a konteók is jelentőségteljes eseményekről szólnak, és valamilyen jelentőségteljes, titkos csoport tevékenységére hivatkoznak.

Fontos azonban észrevenni, hogy mindezek nem azt jelentik, hogy az átlagember (vagy éppen a tudós) ne lenne hajlamos ezeket a következtetési hibákat elkövetni, mint ahogy az sem feltétlen igaz a közkeletű nézettel szemben, hogy ha valaki egy összeesküvés-elméletnek bedől, akkor utána ő már mindenképpen szabad céltáblája lesz mindenféle egyéb konteónak is. Hasonlóan, attól még, hogy odafigyelünk a fenti kognitív torzításokra, attól még eltérő, alattomos konteók áldozataivá válhatunk észrevétlenül is. Ennek egyik oka lehet például, hogy egy tudományos dezinformációval találkozunk. Ezt a kérdést járja körbe Falyuna Nóra tanulmánya (A tudományosság befolyásoló ereje. Tudományos dezinformáció a manipuláció szolgálatában) a tudományos dezinformáció hatás- és működésimechanizmusainak és kommunikációjának elemzésével, majd arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudománykommunikáció esetenként meríthetne is a dezinformáció megértéséből.

Falyuna több példája is az egészségügy területéről származik, ami nem meglepő, mivel ez az egyik legnépszerűbb tenyészete a konteók világának. Ennek számtalan oka lehet: mindenkit érdekel a saját egészsége, azonban ennek az egészségnek a megőrzése, a betegségek kezelése, és általánosan a test biológiai sajátosságainak a megértése, legyen szó gyermekvállalásról, egy bokaszalag szakadásról, vagy éppen emésztési problémákról, mindenkit érintő kérdések. Ezekről ráadásul sokszor nehézkes az információgyűjtés, és annak eldöntése, hogy mely forrásokban bízzon az ember. A réteg-konteókkal ellentétben a táplálkozási elméletek azért is húsbavágóak, mert a diéta és fitnesszkultúra korában nincs olyan hónap, hogy ne lenne meg a legeslegjobb táplálkozási elmélet: vegán, paleo, vega, carnivore, fehérjediéta, vagy zsírmentes táplálkozás? Hogyan lehet eldönteni, hogy mi ténylegesen a legjobb, ha mindenre van x szakértő, aki szerint az a legjobb? Bóna Enikó Táplálkozás-ál-tudomány. Adatok, hiedelmek és történetek című fejezetében a bizonyítékokon alapuló orvoslás irányelveinek kritikai bemutatása után beszámol saját terepmunkájáról, melyet egy léböjt táborban végzett. A résztvevő megfigyelés és interjúzás alapján próbálta megérteni a résztvevők motivációit abban, hogy miért választanak egy olyan módszert egészségük javítására, melynek hatékonyságáról nincsenek tudományos bizonyítékok, veszélyeikről azonban annál inkább. A tanulmány másik erénye, hogy felhívja a figyelmet néhány mostanság divatos táplálkozási kifejezés értelmetlenségére, mint például a méregtelenítés, tisztítás, vagy tiszta étkezés. Mindezeket ráadásul komplexitásukban, a kulturális, vallási és pszichológiai tényezők figyelembevételével teszi.

A határok fluiditására a könyv két tanulmánya is felhívja meta szinten a figyelmet a valid tudományos tudás forrásainak meghatározása felől. Ilyen Bárdos Dániel (A kongói dinoszaurusz és az erszényes farkas. Avagy mikortól lesz valami áltudomány?), és Babai Dániel tanulmánya is (Tanulás, megfigyelés és validálás. A vadon élő állatokkal kapcsolatos hagyományos ökológiai tudás keletkezése). Bárdos a mainstream tudomány által el nem fogadott élőlények, a kriptidek vizsgálatára szakosodott kriptozoológia áltudományos státuszát elemzi. Ezek az általában anekdotikus magyarázatokra alapuló vélekedések ugyanis a tanulmány tanulsága szerint heterogén mivoltuk miatt lokálisan vizsgálandók, így válhatnak csak értelmezhetővé a konvencionális zoológiai, és a nem konvencionális kriptozoológia közötti határvonalak. Ennek ismeretelméleti és módszertani okai rávilágítanak újfent a demarkáció problémáira, ahogyan Babai is felhívja a figyelmet az ökológiai tudás, vagyis a természeti erőforrásokhoz közvetlenül hozzáférő, hagyományozott tudással rendelkező közösségek által birtokolt komplex tudás kapcsán. Máskor azonban éppen a kanonizált tudományos keretrendszeren belül gyártott tudásokról derülhet ki, hogy belső hibák miatt nem megbízhatók, mint ahogyan azt Pócs Éva kifejti nagy visszhangot kiváltó tanulmányában (A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében).

Az Emberarcú tudomány az említett fejezetek mellett is számos hiánypótló munkát tartalmaz, melyek mindegyike rávilágít a tudomány belső működésének, és társadalmi beágyazottságának egyes aspektusaira. Érdemes tehát több részben nekiülni, és a tanulmányokat nem csak egyenként, hanem mint egy hálózatot szemlélni. A könyv felépítése követhető, ám vaskos méretéből adódóan, és átfogó igénye miatt talán hasznos lett volna egy rövid kis szótárt mellékelni a kötet végére, ahol a kevésbé jártas olvasók is könnyen kikereshetik az egyes szakkifejezések definíciót, vagy a fontosabb filozófiai elméletek rövidebb összefoglalásait. A legkitartóbb olvasóknak azt ajánlom, hogy kezdjék a munkát a 2009-ben megjelent, a témával elsőként foglalkozó magyar nyelvű könyv, a Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, és Zemplén Gábor által jegyzett A tudomány határai c. nehezen beszerezhető kötettel, ami kellően bemelegít, aztán folytassák az Emberarcú tudománnyal, ami komplexitásával még tovább árnyalja a képet, és rávilágít az azóta eltelt közel 15 év fejleményeire. Végül fejezzék be a kalandot a Krekó Péter és Falyuna Nóra által szerkesztett Sarlatánok kora című kötettel, amiben praktikus tanácsokat is kapunk az áltudományokkal szembeni mindennapi küzdelemhez.

2023/27

A szerző egyetemi adjunktus  (BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék, MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport)