Hogyan jutottunk el a szocialista hiánygazdaság - egyformaságot és a praktikum oltárán minden „felesleges” díszítést kiküszöbölő – antidizájnjától a „bőségburgereken” és színes bevásárlóközpontokon át a minél meghökkentőbb és feltűnőbb címekre pályázó, gyorsfogyasztású termékek garmadájáig? Vagyis a forma túlcsordulásáig?

A társadalmi és politikai környezettel együtt alakuló dizájn-fogalomról, a dizájn megváltozott szerepéről, és a rajta keresztül megnyilvánuló anomáliákról elmélkedik Marcin Wicha, a hazánkban is népszerű, kiváló lengyel író, grafikus legújabb kötetében. A rövid, anekdotikus esszéket tartalmazó könyv közel hatvan év (a hetvenes évektől napjainkig tartó) dizájntörténetének epizódjaiból szemezget.

Egész mutatós…

A történetek, események helyszíne Lengyelország. De kis ráhagyással mindezek megeshettek volna akár nálunk is. Hiszen a fentebb említett dizájn-történeti ív tipikusan kelet-európai jelenség. Ez a közösen átélt múlt, a számunkra is ismert társadalmi kontextus az egyik oka, ami miatt Wicha írásait közel érezhetjük magunkhoz. 

Személy szerint nagyon szeretem Wicha, hamisítatlan kelet-európai humorát. Fanyar vagy mondhatjuk abszurd, groteszkbe hajló, olykor-olykor egy csepp szarkazmussal és feketehumorral fűszerezve. Ami hallatán hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy most sírjunk vagy nevessünk. (vagy inkább a kettőt egyszerre.) E humor legfőbb ismérve az összekacsintás: elég egy hunyorítás, és máris értjük egymást. 

Bizony, mi is emlékszünk még a Bauhaus-szal távoli rokonságot sejtető szögletes szekrényekre és polcrendszerekre, a visszafogottan elegáns, geometrikus mintákkal díszített drapériákra és kárpitokra, az egyszerűségükben nagyszerű Erika-székekre, az egész család számára remek viseletnek számító, nagymama-mamuszra, a szürke és drapp sokféle árnyalatában pompázó ballonkabátokra, no és persze a szabadság (enyhén szirupos ízű) illúzióját hordozó Coca-Cola szörpre. Vagy a legendás Ty i Ja magazin „Neked válogattuk” vásárlási rovatából ollózott ajánló szerint: „a higiénikus, tartós és egész mutatós autóülés-gyékényhuzatra.” Az ajánlás lényege – mutat rá Wicha – az „egész mutatós”.

„Egész mutatós. Egész elviselhető. Egész elfogadható. Tárgyak, amelyeket az egyszerűség mentett meg. A gondos kivitelezés. A valamivel rendesebb anyag.”

Vizuális amishok

Wicha legutóbbi magyar fordításban megjelent regénye, az Amit nem dobtam ki édesanyjának állít emléket. Mégpedig (a jelen kötettel összecsengve) a tárgyakon, egész pontosan a szeretett alakhoz „attribútumszerűen” kapcsolódó, őt mégis hideg közönnyel túlélő, személyes tárgyakon keresztül.

A Hogyan szerettem ki a dizájnból? szintén egyfajta emlékállítás: ezúttal – a szerző által, minden tisztelete ellenére bizonyos távolságtartással figyelt, - építészmérnök apa számára. Alakja végigkíséri az írásokat. Egy-egy történetben direkt módon, mint az anekdota főszereplője, máskor csak úgy a háttérből, ki-kinézve a sorok mögül. 

„Hosszú évekig apám ízlése határozta meg az életünket. Gyors és végleges ítéleteket hozott. Esztétikai aknamezőn éltünk. Apám ugyanis nem engedte be a küszöbön a rútságot. Bekerítve éltünk, mint valamiféle vizuális amishok. Velünk szemben állt a politikai rendszer. A gazdaság. Az ajtón túl egy centiméterrel kezdődött az olajfestékkel bemázolt fal, a műkő járólap. Ott várt a lift a szétolvadt nyomógombokkal, a panel, a késői szocializmus látványa.”

A fentebb vázolt dizájn-történeti ív megrajzolásához Wicha szabadon tallóz a tárgykultúra legkülönfélébb területeiről: az ipari formatervezés, az alkalmazott grafika (a különféle sajtótermékek és könyvek arculattervezése, a politikai cenzúra dacára éppen a hetvenes években nemzetközi élvonalba kerülő lengyel plakátművészet), az építészet vagy épp a digitális dizájn világából. 

Pánik és remény

A személyes emlékekből (gyakran a szerző legszűkebb mikro közegéből) kiinduló írások tágabb, történelmi-társadalmi kontextusokban jelennek meg, és mély filozófiai, esztétikai sőt lélektani összefüggésekre világítanak rá. Mindeközben az is kiderül, hogy a korábban – íróként, grafikusként, könyvborítók és plakátok tervezőjeként, no és persze magánemberként – esztétikai kompromisszumok nyomása alatt sínylődő szerző hogyan szeretett ki a dizájnból a „szerelemmarketing dübörgése” alatt.

„Ha elér egy szintet a dizájn koncentrációja, mindegy, hogy vendéglátóhelyről, kultikus táncos kávéházról vagy elegáns boltról van szó, pánikkal reagál a szervezetem. Nyugtalanság fog el. Ideges nevetéssel álcázott tanácstalanság. Erősödő szomatikus tünetek: felgyorsult szívverés. Verítékezés. Egyetlen gondolat: menekülni.”

Ám az „egyes belső terek, színek, anyagok, sőt írásképek által kiváltott, heves undorban megnyilvánuló dizájnfóbiával” szemben az egyik esszé szót emel a dizájn mellett is.

Mármint a „jó dizájn” mellett. Ami a „Szóval így effektust váltja ki”.

„A dizájn a fejtörő megoldása. Az a pillanat, amikor mattot ad a nagymester, Michelangelo előhozza a szobrot a márványból. A harmónia érzése tölt el, ha jól megtervezett tárggyal, épülettel vagy szöveggel kerülünk kapcsolatba… Az építészet olyan érzetet kelt, hogy a megfelelő helyen vagyunk. És ha így van – akkor jól van berendezve a világ. A szó minden értelmében.” 

A dolog persze túl szép (és leegyszerűsített) ahhoz, hogy teljesen hihessünk benne – mondja zárszóként Wicha. (No, de azt is tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára.)