Az irodalmat sokféleképpen lehet felosztani, többek között úgy is, hogy vannak azok a darabok, amik könnyen sodornak magukkal és amelyeknek gyorsan faljuk a lapjaikat, és vannak olyanok, amiknek a nyelvezete olyan, mint a méz: sűrű, súlyos és átláthatatlan. Ezekbe talán könnyebb beleragadni, de mindvégig érezzük, hogy amit olvasunk, annak tényleg komoly súlya van. Ez utóbbiak táborát erősíti a kortárs szlovén irodalom egyik legismertebb alakjának, a profi kosárlabda-pályafutása után regényírásba fogó Goran Vojnovićnak legújabb magyarul megjelent kötete, A fügefa.

Ez a bő háromszáz oldalas regény számos különféle témát dolgoz fel, ami nem is lehet meglepő, hiszen az egykori Jugoszlávia rövid, ám annál hányatottabb története során annyi minden történt, mint egy-egy szerencsésebb történelmi fejlődésű országban több évszázad alatt. Ez a mű szól többek között

• a kényszerű egymás mellett élésről,
• az identitásról,
• a szabadságvágyról,
• a szerelemről és
• a magányról,

ráadásul úgy, hogy mindezt a rengeteg témát egyetlen család sorsába sűrítve kapjuk kézhez.

„Talán mindannyian annyira vonzódunk a szabadsághoz, hogy folyamatosan menekülünk azok elől, akiket szeretünk, talán éppen ezért a szerelem soha nem csak szerelem, mert a szerelem szép, de nem szabadság, mert összeláncol minket azokkal, akiket szeretünk, a szerelemben néha úgy érezzük, hogy röghöz vagyunk kötve, hogy a szárnyainkat nyesegetik.”

A regény első fejezete leginkább talán egy gyönyörű szerelmi történetet ígér (egy zsidó származású, ám a világháborút nagyobb gondok nélkül túlélő fiatalember és terhes felesége egy, a horvát–szlovén határon fekvő falucskában áll neki a házépítésnek), ám a továbbiakból kiderül, hogy minden van itt, csak idill nincs. Vojnović előszeretettel ugrál az időben, így minden fejezet máskor és máskor játszódik, hogy aztán szép lassan, az elbeszélő Jadrannal együtt megpróbáljuk megérteni, hogy miért csúszott félre három generáció házassága is (a nagypapáé, aki évtizedeken keresztül társas magányban élt a feleségével, az anyáé, akit egyetlen szó nélkül hagyott el a bosnyák férje, valamint a fiúé, aki sehogy sem érti meg, hogy miért hagyta el szintén egyetlen szó nélkül gyermeke anyja).

Maga az elbeszélés rendkívül sokféle, így van amikor Jadran a saját történetét meséli el, van amikor belehelyezi magát valamelyik családtagja bőrébe, és van amikor az egyes szereplők akár oldalakon kígyózó, hosszúmondatokban mesélik el egymásnak az eseményeket. Ez természetesen nem segíti elő a gyors olvasást és a könnyed megértést, ráadásul a szerző ügyesen rejti el az egyes cselekményszálakat, hogy csak minél később álljon össze a nagy egész.

A fügefa korántsem könnyű olvasmány, ám aki szívesen merülne el déli szomszédunk történelmében a világháborútól kezdve egészen napjainkig, vagy aki szívesen olvasna minden embert érintő egzisztenciális problémákról, az nyugodtan vegye kézbe Vojnović regényét. Elsősorban nekik ajánlom.