(Figyelem! Írásom további részében politikailag NEM korrekt kifejezéseket fogok használni.) A történet az eszelősök világába vezet, a valóságtól elrugaszkodottak, a szinte kizárólag a képzelet világában élők szemével nézve mutatja be az emberi környezetet. Cavazzonit mindig is érdekelte a bolondok képzeletvilága, búvárkodott is az elmegyógyintézetek irattáraiban. Meggyőződése szerint a művészek általában, így az írók is, nagyon sokat tanulhatnak a tébolyodottaktól. Arra a következtetésre jutott, hogy az őrültektől meg lehet tanulni, hogyan lehet „verbális csomót” kötni egy szövegben. Ez a csomó nem más, mint a gondolatok összekuszálása. Hogy megértsük a mondanivalót, újra és újra el kell olvasni a szöveget, ám a csomó akkor is megmarad. Megmarad az írásban, de ugyanakkor az emlékezetben is. Azt az illúziót kínálja fel, hogy reménykedhetünk valamilyen rejtett logika felfedezésében.
Ugyancsak gyakori az elmebetegek körében az erőfeszítés a kimondhatatlan kimondására. Nem hátrány egy író számára, ha olyan gondolatokat képes szavakba önteni, amelyek a mindennapi emberek számára csupán halvány sejtések. Egészen új aspektusban jelenhetnek meg a banális szavak. Ez belső látásunkat élesíti, s általa kikristályosodhat bensőnkben egy érzés, egy félelem, egy aggodalom, egy fájdalom, amely addig szinte észrevétlenül szunnyadt.
Az író amúgy is mutat némi hasonlóságot az eszelőssel. Hiszen mi másnak nevezhetnénk azt a vágyát, hogy egy nála hatalmasabb erő, az ihlet vezérelje őt, tárja ki képzeletét, vezesse kezét az íráskor. (Na, persze nem mai íróra gondolok.) Szeretné, ha egy hang diktálna neki, ő meg – mintegy tollbamondásként – csak lejegyezné a gondolatokat. Valamikor istenek és múzsák töltötték be ezt a szerepet, de az istenek és a múzsák visszavonultak, csupán az őrültség maradt meg.
Természetesen nem újdonság az irodalomban a szerepváltás: mikor az író az őrült/bolond bőrébe bújik. A holdkórosok eposzának főszereplője, Savini, egyértelműen bolond. Életének célja, hogy titkos üzeneteket találjon, amelyeket valakik a kutakba dobott palackokban rejtettek el. Szeretné megtalálni ezt az ismeretlen és titokzatos népséget. Felajzva indul el bizarr küldetésére, gyalogosan bejárja a Pó-síkságot, közben számos kalandot él át. Ami vele történik: furcsa, formabontó és hihetetlen. Maga a táj is szürreálisan, elvarázsolva jelenik meg.
Útja során Savini hozzá hasonló holdkórosokkal találkozik, párbeszédeik képtelenek és sokszor komikusak. Ismeretlen helyeket fedez fel, ám közben a dolgok, nem hogy világosabbá és érthetőbbé válnának, inkább egyre szövevényesebbek és bonyolultabbak lesznek. A sors összehozza őt Gonella prefektussal, aki ugyancsak bolond, sőt érzésünk szerint ez a figura még eszelősebb és rögeszmésebb, mint a főszereplő. Különcségükben csodálatos párt alkotnak, mint Don Quijote és Sancho Panza. Gonella betársul Savini missziójába, még azt is elhiteti vele, hogy ő a feljebbvalója. Ebben a minőségében megbízza azzal, hogy legyen a szakértője láthatatlan prefektúrájának. Elsődleges feladatuk a kutatás, a második az eredmények vizsgálata. Az eredmény mindenképpen nevetséges lesz, hiszen a képzelet világából való.
A kutatás tárgya: kitől, kiktől származnak a kutakból feltörő hangok; kik azok a furcsa lények, akik a csövekben, vízcsapokban, csatornákban élnek, és akik megfigyelés alatt tartják az embereket. Ilyen lények a regény logikája szerint léteznek, ők élősködnek az emberek gyötrelmein, és ők azok, akik „a civilizáció szempontjából valószínűleg eléggé elmaradottak, de – fűzi hozzá – azt hiszem, rengeteg van belőlük”. Egyéb ironikus utalások is csattannak rajtunk (ti. nem-bolondokon): ott vannak például, akik csak ismételni tudnak: „…nekik az ismétlés olyan, mint nekünk a lélegzés, a túlélésük záloga.”
Kolosszális felfedezéseknek lehetünk tanúi. A két kutató lerántja a leplet Szűz Mária igazi arcáról, megismertet Júdás igaz történetével, megtudjuk az igazságot a vizigótokról, a tatárokról, a majákról, a perzsákról, a macedónokról, de még Nagy Sándorról és Garibaldiról, is! A történelmi események szürreális megjelenítésén túl aforizmaszerű bölcsességekkel gazdagodhatunk, íme néhány a legérdekesebbek közül: „Minden más, mint aminek látszik”; „Szerintem minden ember színész”. Shakespeare közismert gondolatát Cavazzoni tovább pörgeti: „Az élet olyan, mint egy színház, csak színpad nélkül.” (Remélem, érezhető szavaimból az irónia.)
A felfedező út végén a tudat- és gondolkodászavar szinte a teljes identitásvesztésig juttatja Savinit, és már azt sem tudja már, hogy ő maga kicsoda. Nem marad más választása, mint visszatérni az elmegyógyintézetbe, ahonnét megszökött – azonban azt sem tudni, hogy valójában így történt-e, vagy csak álmában –, és lejegyezze kalandjait, tapasztalatait.
A könyv stílusa sem szokványos: az eredetiben a tájnyelvi fordulatok erősítik a hangulati hatásokat, ez a magyar fordításban sajnos nem érzékelhető. Ám Horváth Csaba fordítása egyébként fergeteges, jól csendülnek a pontosan eltalált nyelvi megoldások és fordulatok.
Cavazzoni ártatlanul jegyzi meg a regény egyik oldalán: „igazunk van, senkinek sem szabad hinni, bár igazából lényegtelen, hogy hiszünk-e vagy sem.” Én is így voltam a regénnyel: nem hittem el, de nem is volt fontos, hogy elhiggyem. Elolvastam és számtalan (vagy inkább számos) gondolattal lettem gazdagabb. Sokszor jut most az eszembe: „hazugságok mindig is voltak, és … még jó sokáig lesznek is. De nem kell túlságosan törődni velük.”
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Különös üzenetekre lehet lelni a Pó-síkság kútjainak mélyén. Az ifjú Savinit ez nem hagyja nyugodni, ezért nagy buzgalommal és roppant hiszékenységgel veti bele magát a jelenség eredetének és értelmének felderítésébe.
Ermanno Cavazzoni (1947) műve megihlette Federico Fellinit, aki a regény alapján készítette el az életművét lezáró,A hold hangja című filmjét: »Teljesen a történet hatása alá kerültem. Állandó nevethetnékem támad, hogy itt minden tettnek és gondolatnak jelentést tulajdonítanak. Aztán összeszorul a torkom, mert ha az egésznek még sincs értelme, akkor csak az élet abszurditása marad. Ennek a regénynek a világa a jelenkori ipari társadalom, Hieronymus Bosch, Don Camillo és gyerekkori emlékeink furcsa keverékéből épül fel.«