Frank Ankersmit érdeklődése nem terjed ki a pedagógiára. Értekezése szigorúan tudományfilozófiai szempontú, következtetései azonban magukban foglalnak pedagógiai vonatkozásokat is. A történelmi tapasztalatról írt nagydoktori disszertációja a logika szigorú szabályai szerint érvel azon tézise mellett, miszerint a történelmi tapasztalat olyan kontextustól függetleníthető tapasztalat, amely révén közvetlen és hiteles kapcsolatba kerülhetünk a múlttal. A neves németalföldi professzor a narrativista történetfilozófia jelentős képviselője. Disszertációjában a történelmi tapasztalat fogalmának tisztázására, a jelenség magyarázatára és újraértelmezésére vállalkozik.

A történelmi tapasztalat köznapi értelemben a múlt megtapasztalását jelenti. A történésznek azt a tapasztalatra alapozott ismeretet, amelyre a forrásanyag tanulmányozása révén tesz szert. Ez azonban nem egzakt ismeret a múltról, csupán ismeretmorzsák halmaza, amely nem alkalmas a múlttal való közvetlen találkozásra. Arra viszont igen, hogy megkonstruálható legyen belőle a történelem, vagyis a múlt egy lehetséges értelmezése. A kérdés csupán az, hogy a történész miként használja fel tapasztalatát, azaz milyen elvek szerint kezelheti szakszerűen az ismereteit.

Ankersmit gondolatmenetét a történelmi tapasztalat fogalmának hermeneutikai értelmezésével kezdi. Ennek kulcsfogalma az élmény, amely a különféle gondolkodók értelmezésében mást és mást jelent. Dilthey szerint a történelmi tapasztalat értelem- és jelentésegység, amely a múltban nyert összefüggések révén valami „közöset reprezentál”. Gadamer a történelmi tapasztalatot a múlt egy szeletének értelmezéstörténetébe helyezi, mert úgy véli, mindenféle aktuális értelmezés egy korábbinak a függvénye. Azonban mindkét megközelítés tartalmaz egy olyan idődimenziót, amely miatt a történelmi múlttal való érintkezés lehetetlenné válik. Hasonló a helyzet azoknak a történészeknek az értelmezéseivel is, akikre Ankersmit munkájában hivatkozik. (Elsősorban Huizinga, Kossman, Tollebeek és Verchaffel neve merül fel.) Velük ellentétben, illetve őket kiegészítve azt állítja, hogy a történelmi tapasztalat (1) mind objektív, mind szubjektív oldalon dekontextualizált, (2) megismételhetetlen, (3) nem keverendő össze a sugallattal, azaz a belátással, (4) közvetlen és az „egyidejűség képzetét keltő érintkezést tesz lehetővé a múlttal”. (5) Ez az autentikus kapcsolat együtt jár önmagunk és a világ megtapasztalásával, (6) „a történelmi tapasztalat által kínált autentikus kapcsolat a múlttal: valóság”, (7) szélsőségesen szubjektív.

Ami a disszertációban ezután következik, azt nyugodtan nevezhetjük a jelentésadás mintapéldájának. Ankersmit Francesco Guardi Árkád lámpással című festményének mesteri elemzésén keresztül illusztrálja azt, ahogyan az „olvasó” részese lehet a történelmi tapasztalatnak. E kiterjedt kultúrtörténeti apparátust felvonultató elemzés az „unalomban” ragadja meg azt az élményt, amelyet a múlttal való találkozás jelent. A szerző állítja, hogy az általa használt pszichológiai és történettudományi ismeretek nem feltétlen kellékei a tapasztalatszerzésnek. Ennek létrejöttéhez elég, ha felidéződik bennünk valamilyen emlék (kép vagy hangulat), amely önmagunk és a valóság közti kapcsolat időleges megszakadását okozza. Ez a valószerűtlenség a forrása annak a valószínűségélménynek, amelytől az élmény autentikussá válik. Ankersmit ezt a tapasztalatot a világgal való érintkezés legmagasabb rendű formájának tekinti.

A gondolatmenet további része ennek az állításnak a bizonyítása. A szerző szembeszáll az utóbbi évtizedek azon filozófiai irányzataival, amelyek a valóságot és a tapasztalatot a „nyelv irreleváns függvényévé degradálták”. Az „elméletek zsarnokságával” szemben két tizennyolcadik századi fogalom, a tapasztalat és a fenséges rehabilitálásával kísérli meg „a posztmodern életérzés” kiigazítását. Ennek legfőbb eleme, hogy az általa érzés és tapasztalat nélküli romantikaként értelmezett posztmodern fogalmát az előzőek értelmében korrigálja. Kiindulópontja Kant értelmezése a fenségesről, melynek számára fontos konklúziója a fogalom azon kétarcúsága, amely a fenséges megtapasztalása révén egyrészt elvezet az önmegtapasztalás élményéhez, másrészt „önnön mivoltunk fenségességének” megtapasztalását eredményezi. Ankersmit a történelmi tapasztalatot ehhez hasonlítja: a valószínűtlen valószerűségének paradoxonát látja benne, melyet a tapasztalat által adott tárgy vált ki bennünk, és ami önmagunk megtapasztalásának élményét kelti. Mivel azonban a kanti ismeretelmélet bevezette a fenomenális fogalmát, ez lehetetlenné teszi a közvetlen tapasztalást, ebben az esetben ugyanis szétválik a tapasztalat tárgya és alanya. Ennek áthidalására Ankersmit Arisztotelész érzékszervi tapasztalásról írt megállapításait használja. Arisztotelész közvetlen kapcsolatot tételez az öt érzékszerv és a tapasztalás tárgya közt, amely valamilyen közvetítő révén realizálódik. Ennek olyannak kell lennie, hogy azonos jelenségeket idézzen elő az érzékelés tárgyában és az érzékszervekben. Ez olyan folytonosságot teremt közöttük, amely időleges azonosulásukat idézi elő, az aktuális helyzetnek megfelelően az érzékelőképesség az érzékelthez hasonlóvá válik. Ebben az összefüggésben a tapintás kitüntetett szerepet kap, mivel az érzékelés közvetlenül történik. Ehhez a jelenséghez hasonlítható a történelmi tapasztalat is, melynek értelmezésekor a tapintás a történelmi tapasztalat metaforájaként jelenik meg. A tapintás a letapogatás gesztusa, ahol „kérdező és kérdezett” közvetlen kapcsolatba kerülhet, s a tapasztalat magán viseli az önmegtapasztalás útján szerzett tapasztalatot is. Ez azonban sehogyan sem illeszthető a kanti fenséges fogalmához, amelynek az önmegtapasztalás gesztusa miatt tulajdonít Ankersmit jelentőséget. Ennek feloldására a fenséges rendkívülisége és drámaisága helyett a hétköznapi fenséges voltát állítja, ami nem más, mint a fenséges „betörése” a hétköznapiba, miáltal megszakad a megszokás. Így válik lehetségessé a fenséges, a közvetlen érzéki tapasztalat és a történelmi tapasztalat egységének megalkotása, amelyben a tapasztalat nem a kísérletezés, hanem az alany aktivitásának következménye. Az alany ugyanis ebben a folyamatban képessé válik arra, hogy a kezdetben valószínűtlent valószínűként érzékelje, mégpedig azáltal, hogy érzékennyé válik az érzékeltre, s az ily módon kialakuló apró változások alkalmassá teszik a közvetlen érintkezésre a múlttal.

Egy kérdés maradt csupán megválaszolatlanul. Mi ennek az igen bonyolult történetfilozófiai értekezésnek azon aspektusa, amely az oktatás számára is jelentős. Nem kevesebb, mint hogy a tanulással kapcsolatos felfogásunkat, mely kész ismeretek átadásán alapul, a történelemtanításban is felülbíráljuk. Nincs kész ismeret, nincs kész értelmezés, amely abszolút igazságokat fogalmazna meg. Szükséges lenne viszont annak a tanulói attitűdnek a kialakítása, amely révén a tanuló a maga közvetlen tapasztalata által jut közel önmaga megtapasztalásához, és ezen keresztül emberi létünk megértéséhez. S e ponton találkozik Bruner és Ankersmit szándéka. A megismerést úgy tenni közvetlenné, hogy annak az egyén cselekvő és alkotó részese legyen.

A teljes cikk itt olvasható.