Alapvetően két ok miatt szerethető egy könyv az olvasója számára. Vagy azért, mert sikerül olvasás közben elmenekülni a mindennapok nehézségei elől, vagy azért, mert a szereplőkben, érzelmekben magára ismer az ember, azonosulni tud velük. Ismerősek a helyzetek, el tudjuk képzelni magunkat is bennük. Bár lehet, hogy van egy harmadik ok is. Örülünk annak, hogy az ő helyzetük nehezebb, a mi életünk egyszerűbb, kevésbé drámai, könnyebben élhető. A Talán bizony mégsem című holland regény sok olvasó számára alighanem a második vagy a harmadik kategóriába tartozik. Nekem egyikbe sem illik, mégis élvezettel olvastam.

A regény egy finoman szólva zűrös fiatalasszony életének négy napját követi végig. Eredetileg éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg (és magyarul is immár nyolc éve), így az akkor harmincas főszereplő úgy fél generációval fiatalabb nálam. Idősebb barátaim, ismerőseim gyerekeinek egy része van ebben a korban, és egy részük élete talán hasonlít is a főhősére.

Mascha élete bizonyos mértékig generációjában tipikus – miközben természetesen nem az egész nemzedék ilyen. Azok közé tartozik, akiknek még kétgyerekes anyaként, párkapcsolatban élő, dolgozó nőként sem sikerült felnőnie. Nem is akart. A kötet megjelenésekor a szerző interjút adott az egyik legolvasottabb holland híroldalnak, az NRC-nek. Ebben kifejezetten arról beszélt, hogy egy egész generáció életére akart reflektálni, akik akkoriban harmincas vagy korai negyvenes éveikben jártak, és nem akartak szakítani a diákélettel.

Ennek a holland lánynak a történetében viszont van egy csavar azokhoz képest, akik a környezetemben ilyenek: neki nincs kéznél az őt felnőni nem engedő anyja. Mascha édesanyja ugyanis még a lány gyerekkorában eltűnt, komoly űrt hagyva maga után. A lány életében így viszont nincs anyai szerepminta – sem olyan, amit követni szeretne, sem olyan, amilyen biztosan nem akar lenni. Illetve egy dologban biztos, nem akar eltűnni a gyerekei életéből.

Ugyanakkor nem szereti a munkáját, párkapcsolata finoman szólva is bizonytalan lábakon áll, és életének talán még mindig legfontosabb eleme a bulizás. Ráadásul a párjával való kapcsolat unalmát egy virtuális kapcsolattal igyekszik ellensúlyozni. A diákélet sem annyira egyszerűen folytatható, amit Mascha meglehetősen rosszul visel. Hiányolja, hogy már szervezést igényel a barátokkal való találkozás, holott diákként teljesen természetes volt, hogy másnap úgyis találkoznak az iskolában vagy az egyetemen.

A főszereplő persze sok szempontból tipikusan holland. Eredetileg irodalomtudományt tanult, majd rájött, hogy inkább átnyergelne a természettudományokra. A fél életét kerékpáron tölti, ha esik, ha fúj, és a gyerekeit is a bringán szállítja. A kapcsolatai kicsit furák, hidegek. Különösen igaz ez a családi kapcsolatokra. A történet egyik fő mozgatórugója, hogy meghal a nagymamája, akivel régóta nem tartotta a kapcsolatot. A főnökét szinte egyáltalán nem érdekli, hogy fejest ugrott az aszfaltba a bicikliről, vagy hogy éppen a temetést intézi. Csak az a fontos, hogy mikor megy már be, és elvégzi-e a munkáját.

Ugyanakkor Mascha kissé túltesz ezeken a sztereotípiákon. Bár semmi szokatlan nincs abban, hogy a lépcsőházban vágni lehessen a mariska-szagot, és olyanok biztosan akadnak, akik akkor is szívják a füvet, ha a gyerekeik is jelen vannak. Az viszont már egészen biztosan ritkább, hogy hasonló helyzetben nyugodtan felszívjanak néhány csík kokót is (bár tudom, ez utóbbi szer nem ritkaság a magyar értelmiség körében sem).

A regényt olvasva a legfontosabb kérdés az volt számomra, hogy ha egy szerző tükröt akar tartani egy generációnak – ahogy azt Loontjens nyilatkozta –, mennyire érdemes torzítania ennek a tükörnek.

A főszereplő képe ugyanis inkább kicsit karikatúra. A regény jól van megírva, a helyzetek alapvetően hihetőek, ahogy a párbeszédek is. Akadnak ugyanakkor egyenetlenségek is, Mascha élettársának, Tomnak az előadását Loontjens (fölöslegesen) bő lére eresztette. Ugyanakkor mint olvasót is érdekelt volna, a főszereplő miért olyan, amilyen.

Ha az volt a szerző szándéka, hogy bebizonyítsa: az ún. Y generációnak a tagjai akarat nélküliek, továbbá úgy élnek, mint a diákok, mert túl sok választási lehetőség állt előttük, kötelezettségük meg kevés volt – akkor Mascha erre nem jó példa. Barátairól viszont túl keveset tudunk meg ahhoz, hogy lássuk ennek a sztereotípiának a létjogosultságát.

Mindezek ellenére kellemes olvasmány ez a szinte kortárs holland regény Balogh Tamás élvezetes magyar fordításában. És még valami: mindenképpen felüdülést jelent az angolszász fikciós irodalmi dömpingben. A szinte mindössze arra vonatkozik, hogy bizonyos értelemben 2014 akár egy másik évszázad részének is tekinthető, annyi minden változott meg az elmúlt tíz évben.