A címből is kisejlik, mekkora feladatra vállalkozott ez az eredetileg 2013-ban megjelent kötet. Két témát bagzat; elsőként a csók történetét próbálja megírni. Karinthy dadaista lexikoncikkét variálva: „Már a régi görögöknél is megtaláljuk a csókot…” És aztán ezt önti le a felületesen kotyvasztott kultúrantropológiai szósszal. Danesi tézise éppoly egyszerű, mint amilyen vitatható: „Az embertudományokban uralkodó nézet a csók eredetét biológiai okokra vezeti vissza, én viszont azt állítom, hogy a romantikus csók először a középkorban bukkant fel az árulás és a testi vágy aktusaként – szemben a hűséget és a spirituális vágyakozást kifejező házastársak közötti lélegzetcserével.” A házastársi gyönyör szembeállítása a szerelmi magánerotikával abszurd gondolatokhoz vezet. Mintha nem is létezne szerelmi házasság. És ki tudja, mi az a romantikus csók? Mik az ismérvei?

A helyzet fokozódik: „A romantikus csók megjelenése jelzi a populáris kultúra születését, vagy legalábbis annak kezdetleges változatáét, és a női egyenjogúsághoz vezető út kezdetét.”

Az olvasó jobban jár, ha ignorálja a szerző teoretikus sertepertélését, és inkább élvezi a gazdag példatárat. Ötletes a filmtörténet híres csókjairól szóló fejezet; nagyjából ugyanez elmondható a dalokat, madrigálokat, operaáriákat és slágereket taglaló fejezetről is. Okadatolt kultúrtörténeti giccset olvasunk (magyarul: „csók-csárda”), melynek summája: „csók nélkül a világ értelmetlen”.