Nyilván szubjektív értékelési szempont, de két olyan jellegzetesség van, amelyek ha megtalálhatóak egy irodalmi műben, akkor az meglehetős fórral indul e recenzió írójánál. Az egyik az „elit-” és a „tömegkultúra” elkülönítésének tudomásul nem vétele. Ha egy szöveg fittyet hány a „magasművészet” és a „kommersz” közé húzott demarkációs vonalra, és akár még a trasht is beengedi a könyvborítók közé – mint például Térey János Káli holtakja vagy Rakovszky Zsuzsa Történések című kötetének záró ciklusa –, az mindig izgalmas játékteret nyit a műben, és növeli az autentikus korrajz esélyeit. A másik pedig a történelmi-kulturális határhelyzetek megragadása – a história olyan pillanataié, amelyek átmenetet képeztek egy már lezárult éra, valamint a rá következő korszak kiteljesedése között. Emiatt (is) izgalmasak például a második világháború vége, valamint a kék cédulás magyarországi választások közötti néhány évről szóló munkák – mint például Poós Zoltántól Az alkony fokozatai vagy Závada Páltól az Egy piaci nap –, és emiatt szerepel e recenzió írójának titkos olvasói álmaiban egy olyan regény, amely megfelelő történelmi megalapozottsággal és írói eszköztárral szól arról, mi történt Pannóniában a Római Birodalom bukása utáni évtizedekben.

Szczepan Twardoch A király című regényében ezen ismérvek mindegyike hangsúlyosan jelen van. A történelmi határhelyzetet a harmincas évek Varsója képviseli. A vészkorszak, a náci megszállás elleni felkelés és az azt követő, a város porig rombolásával járó megtorlás előtti Varsó, amelynek lakói „két nyelven beszéltek, külön világban éltek, más-más újságot olvastak, legjobb esetben közönnyel, legrosszabb esetben gyűlölettel, de rendszerint csak kimért ellenszenvvel viseltettek a másik iránt, mintha nem is a szomszéd utcában laknának, hanem egész óceán választaná el őket egymástól”. Ezeknek az éveknek a krónikájával szolgál a regény, a kamasz fiú Mojżesz Bernsztajn szemszögéből, aki tízévesen, egy erdei tobozszedegetés során szembesült megkülönböztetett voltának maradandó élményével, és e trauma emlékeinek hatására később egy olyan életpálya mellett dönt, amely kimozdíthatja az alávetettség állapotából: „Nem muszáj annak a tobozszedegető kisfiúnak lennem. Megteheti egy zsidó, hogy ne ilyen zsidó legyen, másféle zsidó legyen, épp olyan jó, mint a keresztény uraságok.” Mojżesz így szegődik Jakub Szapiro, a – kétségkívül a mi Lichtenfeld Iminkről, az izraeli harcművészetet, a krav magát kidolgozó sportemberről-ellenállóról mintázott – zsidó bokszoló mellé, aki a regény nyitójelenetében éppen a lengyel szélsőjobbot képviselő ellenfelével szemben arat kiütéses győzelmet, és nem mellékesen néhány nappal korábban végezte ki brutális kegyetlenséggel a kamasz fiú édesapját, a varsói zsidó maffia pénzbehajtójaként. Miközben a kötet végigköveti Szapiro emelkedését a varsói szervezett bűnözés ranglétráján, a korabeli Lengyelország politikai viszonyai is feltárulnak az olvasó előtt, az egymással is harcban álló, a fizikai erőszakot természetes eszközüknek tekintő bal- és jobboldali félkatonai szervezetekkel, a Palesztinába vándorlást fontolgató, illetve a maradást választó zsidó családokkal, a politikai formációk szócsöveként szolgáló, megvesztegetéssel, zsarolással és erőszakkal bármikor befolyásolható sajtó képviselőivel – egy olyan világ nagyszabású tablójával, amelyben a politikai ellenfelek ezernyolcszáz névből álló halállistája kapcsán a következő párbeszéd zajlik le a a végrehajtásért felelős marsall, valamint a tisztogatás kitervelője között, kedélyes heringfalatozás közben: „– És a csuhások, Adaś? – aggódik teli szájjal a marsall.

Koc lenyeli a heringet, fitymálóan biggyeszti az ajkát.

– A püspök majd kiad egy nyilatkozatot, hogy elítéli a gyilkosságokat, dohognak kicsit az erőszak miatt, aztán kiegyeznek velünk – mi mást tehetnének? Ha meglátják, milyen szépen kitakarítottunk, ők maguk fognak megkeresni minket, mert először is, ezek részben rendes lengyel emberek, másodszor, megijednek, nehogy őket is megrendszabályozzuk. Ha meg majd elővesszük a zsidókat, pláne csakis nekünk fognak tapsolni…”

A világháború előtti Varsó zavaros politikai viszonyai között az egyetlen stabil, hosszú távon fenntartható szervezet a városban a maffia, amelynek világát ábrázolva Twardoch nem riad vissza a gengszterfilmek eszköztárának használatától sem. A regény tobzódik olyan jelenetekben, amelyek akár Martin Scorsese maffiafilmjeiben is helyet kaphattak volna, és ennek a kokaint, a szexet és az erőszakot magától értetődőnek tekintő világnak a bemutatása néhol talán még Quentin Tarantinónál is kiverné a biztosítékot. Ha valaki filmvászonra vinné A királyt, akkor kiváló soundtrackválasztás volna az Auróra Előre, kurvák, gengszterek című klasszikusa – tangóharmonikán játszva egy békebeli varsói kupleráj füstös bárjában, lengyel szöveggel.

Szczepan Twardoch könyve azonban nem csupán a trashelemek és az egyik legnagyobb lengyel történelmi tragédia előestéjének egymásba játszatásáról szól. A regény ugyanis a posztmodern narrációs játékainak hagyományából is bőséggel merít. Elvileg ugyanis a történetet az idős Mojżesz Bernsztajn veti papírra Izraelben, már Mose Inbarként – azonban a szöveg előrehaladtával egyre inkább megszaporodnak azok az elemek, amelyek kétséget támasztanak az olvasóban azt illetően, van-e az öreg Mosénak bármi köze az egykori kamaszfiúhoz, és a narrátor egyáltalán azonos-e azzal, akinek vallja magát. A cselekmény és a narrációs trükkök tökéletes összhangjával szolgál A király – ugyanis csak a regény parádésan felvezetett, mesteri zárlatában derül ki, kicsoda is valójában az elbeszélő, és miféle tragikus mulasztásokat, sorsfordító, rossz döntéseket próbál meg nem történtté írni állítólagos memoárjával.

Szczepan Twardoch regénye – amely Körner Gábor kitűnő fordításának köszönhetően magyarul is éppoly lendületes, mint Szapiro jobbegyenesei – a múlt század történelmének vakfoltjaira koncentrál úgy, hogy a narrációs trükköktől és a vértől és egyéb testnedvektől csatakos trashtől sem tart távolságot. Igazi huszonegyedik századi mű, amelynek ismeretében kétség nem férhet hozzá, hogy okkal seperte be a mindössze harminckilenc éves szerző már eddig is a legkülönfélébb lengyel és külországi irodalmi díjakat. Remélhetőleg a Typotex kiadó – amely négy éve a Morfium című regénnyel kezdte el a magyar olvasók megismertetését Twardoch műveivel – hamarosan A király folytatását is megjelenteti, amely lengyelül tavaly, Królestwo(A királyság) címmel látott napvilágot.