Oldalszám: 354 oldal, méret: A5
ISBN: 978 963 493 377 9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom
Obabakoak
Az utolsó szó keresése Fordította: Mester Yvonne Borítótervező: Tillai Tamás„Mindig marad valami feloldhatatlan” – Mester Yvonne Bernardo Atxaga alapművének lefordításáról
Megjelenése után harmincnyolc évvel jutott el a magyar olvasókhoz a baszk irodalom egyik mérföldköve, Bernardo Atxaga Obabakoak című, regényszerű elbeszélésfüzére. Atxaga ezzel a könyvvel beleírta a baszk nyelvű prózát a nemzetközi irodalmi térbe. – Smid Bernadett a Typotexnél megjelent regény fordítóját, Mester Yvonne-t kérdezte.
1988-ban jelent meg Atxaga regénye. Azóta sok minden megváltozott Baszkföldön, de akkoriban még fehér hollónak számított egy baszk nyelven írott irodalmi mű. Te mikor olvastad először az Obabakoakot, és miért érezted fontosnak, hogy a magyar olvasókhoz is eljusson?
Nem emlékszem egészen pontosan, mikor olvastam először a könyvet, de valamikor a kilencvenes évek közepén; nagyjából azzal egyidejűleg, hogy Julio Medem baszk rendező első filmjeit is bemutatták Magyarországon. A Tehenek című alkotás volt az első Medem-élményem, amely – az Obabakoakhoz hasonlóan – rendkívül erőteljesen ábrázolja a baszk tájat, hangsúlyozza annak mitikus szerepét, és bevezeti a nézőt a hegyvidéki falvak zárt világába. Ebben a miliőben álom és valóság összemosódik, és magunk is érzékeljük az ottani emberek ősi kötődését a földhöz, a tájhoz és az állatokhoz. Azt hiszem, Bernardo Atxaga műve – azon túl, hogy a jó irodalmi alkotás valamennyi klasszikus, modern és posztmodern ismérvét felsorakoztatja – azért is olyan korszakalkotó a baszk irodalomban, mert először ő öntötte szavakba mindezt; egyúttal azt is, amiért talán a baszkok évezredeken át nem feltétlenül érezték szükségét az írásbeliségnek. Ez a furcsa ellentmondás hihetetlenül izgalmassá varázsolja a könyvet, amely a szavak hatalmáról szól, ám a szerző egyben valamiféle ironikus távolságtartással viszonyul hozzájuk. Az említett film- és olvasmányélmény nyomán kialakult bennem egy kép Baszkföldről, ahová azután hamarosan el is látogattam, és az úti élmény beigazolta mindazt, ami addig csak a képzeletemben létezett. Az ember néha úgy érzi egy-egy helyen, mintha már járt volna ott; hát, én Baszkfölddel is így voltam valahogy, csak épp a könyvnek és a filmeknek köszönhetően, még ha a könyvbéli táj is képzeletbeli…
Akkortájt fordítgattam már, és naiv módon feltett szándékom volt a (Magyarországon még teljes egészében ismeretlen) modern és spanyol irodalom bevezetése – egy-egy meghatározó író bizonyos művein vagy akár egész életművén keresztül –, és Atxaga Obabakoakja előkelő helyen szerepelt a listámon. Várnom kellett ugyan néhány évtizedet – de ugyan mi az a baszk történelem évezredeihez képest…
A magyar és a baszk nyelv története természetesen nagyon különböző – mégis, mindkét nyelv egy-egy viszonylag kis európai nyelvi közösség tapasztalatát hordozza. Talán épp ezért is remélem, hogy a magyar olvasó könnyebben ráérez majd Obaba világára, mint amennyire első pillantásra gondolnánk.
Atxaga hitvallása, hogy a nyelv szeretete magában foglalja azoknak az embereknek a szeretetét is, akik ezen a nyelven élnek. Mennyire érhető tetten ez a szemlélet az Obabakoakban?
Az Obabakoak egyik rejtett állítása talán éppen az, hogy egy nyelvet nem elsősorban a nyelvtani szabályok vagy a szótárak tartanak életben, hanem a rajta keresztül elmesélt történetek. A nyelvi – azon beül is a baszk nyelvi – kérdések központi helyet kapnak a könyvben. És persze az Obabakoak nem a baszk nyelvet dicsőíti közvetlenül, nem valamiféle patetikus óda az anyanyelvhez. Atxaga ennél sokkal kifinomultabb és furfangosabb módszerekhez folyamodik szeretett anyanyelve éltetésére – például azokat az embereket és történeteket mutatja be empátiával, akik ezen a nyelven „léteznek”. A nyelv szeretete így az emberi sorsok, a kollektív emlékek és a közösségi tapasztalatok iránti figyelemben nyilvánul meg. Atxaga bemutatja az olvasóknak Obaba lakóit – a legkülönfélébb embereket: egy falusi tanítónőt, pásztorokat, álmodozókat, íróféléket –, akik egy elszigetelt világban próbálnak értelmet találni az életüknek. Vagyis egy nyelv értéke elválaszthatatlan azoktól az emberektől, akik megszólalnak rajta.
Az Obabakoak nem valami ellenében született. Nem a hiány, hanem inkább a teremtés könyve. Számodra milyen hely Obaba: zárt, képzeletbeli baszk falu vagy inkább egy megfejtendő, egyetemes világ?
A kötet elbeszélései egy varázslatos világba vezetik az olvasót. Obaba egy kitalált baszk falu, egyszerre konkrét és szimbolikus. Minden történet egy-egy meghatározott térhez, falusi közösséghez, illetve a természethez kötődik – aki már járt Baszkföldön, netán látott ott készült filmeket, maga előtt látja a kanyargós utakat, a hegyes-völgyes, zöld vidéket, a tengert… Fontos szempont, hogy a falusi közösség, melynek az idők során változnak a konkrét lakói, a kollektív emlékezés, a mítoszok, a babonák és a fantázia terepe is egyben. Atxaga gyakran használ visszatérő neveket, helyszíneket, tárgyakat és motívumokat, amelyekből apránként építkezik a tágabb történeti háló. Vagyis Obaba maga egy konkrét tér, amely gyakorlatilag akármelyik baszk falu lehetne – ilyen szempontból hiteles. Ugyanakkor egyfajta apropó az író számára, hogy ne csupán megírja az egymástól független, mégis összefonódó elbeszéléseket.
Atxaga egyszerre ír a történetekről, a történetmesélésről és az írás születéséről; fordítóként ez rendkívül izgalmas élmény volt, hiszen a szövegalkotás folyamatáról kellett fordítanom, ugyanakkor ügyelnem kellett a sokféle stílus és hangulat harmóniába egyengetésére. Az Obabakoak elbeszélései kapcsán megértjük, hogy minden történet valamely másik történetből születik; hogy a képzelet és az emlékezés egyaránt alakítja az egyes szövegeket, illetve, hogy az író és az olvasó (valamint az én esetemben az író és a fordító) közötti kapcsolat is tovább formálja a történeteket.
Feltűnő, hogy milyen aktív szerepet játszik a természet az Obabakoakban. A madarak, a gyík, a vaddisznó vagy maga a táj nem egyszerű színpadi dekoráció, hanem ugyanannak a történetmondói világnak a része, mint az emberek. Kihívást jelentett-e ennek a sajátos hangnak, aktív tájélménynek a közvetítése?
Magam is nagy természet- és állatbarát vagyok, és világ életemben rendkívüli mód vonzott a vidéki élet. Gyerekkorom nyarait és ünnepeit egy elszigetelt, határszéli zsákfaluban töltöttem, az egyik nagymamámnál, ahol szintén mindenféle, számomra érdekes figura élt, és egy egészen különös világot jelentett nekem, városi gyereknek – gyakorlatilag egész évben azt vártam, hogy ott lehessek. Különös, hogy egy-egy kis faluban – ahol az emberek konzervatívabbak és jobban tiszteletben tartják a szokásokat, hagyományokat – milyen nagyszerűen virágzik a szürrealizmus. Én is mindig kicsit álomszerűen éltem meg ezeket a falusi napokat, és gyakorlatilag egész életemre meghatározó élményt jelentettek számomra. Meggyőződésem, hogy csakis úgy lehet színvonalasan fordítani, ha az fordító emlékeiből, a megélt tapasztalataiból táplálkozik, legalábbis az erős vágyaiból.
A könyv egyik nagy egységében kilépünk Obaba baszk miliőjéből, és egy kasztíliai táj, Villamedina kerül előtérbe. Szerinted miért volt fontos Atxagának ez a földrajzi és kulturális kimozdulás?
A Villamedinába helyezett történetek szerepe feltehetően az, hogy kitágítsák Obaba világát. Atxaga talán ily módon világít rá, hogy az emlékezés nem korlátozódik a baszk közegre. Vagyis a történetek és az emberi emlékezet átlépik a kulturális és földrajzi határokat. Villamediana – mint konkrét falu – szintén a képzelet szüleménye, bár több Villamediana nevű helység is létezik Spanyolországban. Tehát ez sem valós földrajzi hely, hanem inkább Obaba „rokona”, egy újabb irodalmi tér, egy emlékezeti és képzeletbeli tartomány – vagyis az emlékezet és az elbeszélés bármely tájat mitikus térré alakíthat. Ez egyébként meglehetősen borgesi fogás, és nem véletlen, hogy Atxagát gyakran hozzák kapcsolatba Jorge Luis Borges prózájával.
Atxaga több interjúban is azt mondja, hogy az alkotás egyik forrása a nem-értés szorongató élménye. Szerinted mennyire olvasható Obaba a gyermeki rácsodálkozás világaként?
Az Obabakoak javarészt az emlékezésről szól – ezt nyilvánvalóan korábban is érzékeltem, de a fordítás során vált világossá, hogy szinte minden történet valamilyen módon az emlékek megőrzésének vagy elvesztésének problémájához tér vissza. Mintha Obaba nem is egy földrajzi hely volna, hanem az emlékek valamiféle könyvtára. Visszatérő szavakkal, kifejezésekkel nem kellett sokat küzdenem – többnyire motívumok, jelképek, gondolatok köszöngetnek vissza –, tehát nyelvi értelemben nem ez jelentett kihívást, annál inkább a sokféle elbeszélői stílus, amely hol archaikusabb, hol modernebb, az adott történet szerint.
A könyv szereplői újra meg újra olyan jelenségekkel szembesülnek, amelyeket képtelenek teljes egészében megérteni: furcsa eseményekkel, legendákkal, állatokkal, véletlenekkel, emlékekkel. És Atxaga nem siet a magyarázatokkal. Ebben az értelemben a nem-értés nem hiányállapot, hanem az alkotás kiindulópontja. Ezek a történetek sokszor éppen abból születnek, hogy valami homályos, megmagyarázhatatlan vagy nyugtalanító a szereplők számára. A gyermeki perspektíva nem azért fontos, mert naiv, hanem mert nyitott. Atxaga történetei gyakran ott kezdődnek, ahol a magyarázat véget ér. Obaba világa ezért nemcsak gyermeki, hanem gyermeki módon titokzatos is. Nem azért, mert varázslatok történnek benne, hanem mert a dolgok megőrzik rejtélyes mivoltukat; mindig ottmarad valami feloldhatatlan.
Az Obabakoak nem hagyományos regény, hanem egymásba fonódó történetek rendszere, amelyben a mesélésnek, felolvasásnak, továbbadásnak különösen nagy szerepe van. Hogyan látod a szóbeliség és az írásbeliség viszonyát Atxaga művében?
Az írásbeliség kérdése nagyon fontos ebben a műben – paradox módon az állíthatnánk, hogy Atxaga írásban élteti a szóbeliséget, hiszen a könyv a kollektív történetmesélésről, illetve a történetek továbbadásának fontosságáról szól, amely folyamat során ki-ki hozzáad egy kicsit a saját történetéből.
Mit gondolsz, miért maradhatott „eleven” könyv az Obabakoak közel négy évtized után is?
Obaba egyszerre valóságos és képzeletbeli hely, ezért nem kötődik kizárólag egy konkrét korszakhoz. A könyv nem valamiféle letűnt falusi életformát dokumentál, hanem azt a kérdést vizsgálja, hogyan működik az emlékezet és a képzelet – márpedig ezek örökérvényű kérdések. Talán azért is maradhatott eleven, mert minden újraolvasáskor más könyvnek mutatkozhat. Olvashatjuk novellafüzérként, regényként, a baszk identitás könyveként, az emlékezés könyveként, vagy akár a történetmesélés természetéről szóló elmélkedésként.
Fordítás közben számomra az vált különösen nyilvánvalóvá, hogy a könyv eleven voltát nem elsősorban a témái adják, hanem a benne rejlő kíváncsiság. Talán azért is érintett meg jobban ez a szempont most, fordítás közben, mint amikor először olvastam a könyvet, mert azóta bizony közel harminc év eltelt, és a mostani életkoromban bennem is másfajta kíváncsiság rejlik, mint annak idején. Talán időközben fokozatosan rájöttem, hogy nem feltétlenül az számít, megtaláljuk-e „az utolsó szót”, vagy a választ a nagy kérdésekre, hanem éppen magában a keresésben, a kutatásban rejlik az izgalom, és sokszor ez adja meg a dolgok savát-borsát. Vagyis addig kell örülnünk, ameddig kíváncsiság hajt bennünket; ameddig még nem huny ki bennünk a kutató ösztön.
A fordítás hosszú együttélés egy szöveggel. Volt-e olyan történet az Obabakoakban, amelyhez különösen erősen kötődni kezdtél, és amely a munka befejezése után is veled maradt?
Talán a tanítónő története, mert mindig megérint, ha egy férfi író ilyen érzékletesen ábrázolja a női lelket.
A kötet 26 egymástól független elbeszélésből áll, amelyek mégis egyetlen egységes történetté forrnak össze. Ugyanakkor nem igazán volna értelme kiragadni a könyvből egy-egy történetet, hiszen épp a füzérszerűségen, a történetben lévő történetek kutatásán van a hangsúly, illetve azon, milyen csodálatosan olvasztja össze ezeket az író. Egy kicsit olyan ez, mint az orosz Matrjoska baba – egyik babában van a másik, de vajon mi van a legapróbbikban…?
Mit gondolsz, mi az, ami miatt ezek a történetek tovább dolgoznak az olvasóban?
A regényben van egy gondolat: „Az élet nem ír kerek történeteket; igazi határozott lezárásokat csak a könyvekben találni.” Az Obabakoak egyik titka éppen az, hogy nem lezárja, hanem megnyitja a történeteket az olvasóban. Sok olyan novella van, amelyet elolvasunk, megértünk, és aztán magunk mögött hagyunk. Az Obabakoak történetei viszont gyakran nem oldódnak fel teljesen. Marad bennük valami homály, valami ki nem mondott részlet, valami más történetekre nyíló ajtó. Az olvasó ezért nemcsak befogadója, hanem folytatója is lesz a történetnek. Atxaga többször is felteszi a kérdést, hogy mitől marad meg egy történet az emlékezetben. Számomra az Obabakoak egyik válasza az, hogy a jó történet nem meríti ki önmagát, hanem tovább dolgozik az olvasóban. Ezek a történetek nem csak a cselekményük miatt emlékezetesek, hanem a hangulatuk, a képeik és a közöttük lévő rejtett kapcsolatok miatt. Az ember egy idő után már nem is tudja pontosan felidézni, melyik történetben pontosan mit olvasott, csak azt érzi, hogy Obaba világa tovább él benne.
-------------
A baszk (euskara) Európában nyelvi izolátum: semmilyen ma ismert nyelvvel nem bizonyított a rokonsága. Nyugat-Európában egyedülálló módon ma is élő, őshonos nem indoeurópai nyelv. Különállása időről időre felébresztette a nyelvi eredetkeresés vágyát: komoly összehasonlító kísérletek mellett romantikus, olykor mitikus magyarázatok is születtek róla. A mai kutatás óvatos ezekkel a feltevésekkel szemben: a baszk nyelv rokontalanságát józan módon a bizonyítható kapcsolatok hiányaként kezeli.
A nyelv történetét ugyanakkor nemcsak eredetkérdésként, hanem határhelyzetként is érdemes olvasni. Az euskara ma is azon a vidéken él, amelyhez története legszorosabban kötődik: a Pireneusok nyugati oldalán, az Atlanti-óceán közelében, Spanyolország és Franciaország között „megosztva”. A mai nyelvterület azonban szűkebb annál, amit a régebbi források sejtetnek. Történeti szempontból tehát nem egy kicsi, zárt hegyi enklávét kell elképzelnünk, hanem a mainál szélesebb földrajzi régiót, ahol a baszk sok helyen a mindennapi élet meghatározó beszélt nyelveként működött évszázadokon át, nagyobb presztízsű latin és újlatin nyelvek gyűrűjében.
A baszknak sok európai nyelvvel ellentétben nem volt középkori klasszikus írott korszaka: nem alakult ki ezen a nyelven krónikahagyomány, udvari irodalom vagy a trubadúrköltészethez hasonló forma, amely később a nyelvi és irodalmi önértelmezés alapjává válhatott volna. A baszk sokáig a család, a falu és a helyi közösségek beszélt nyelve maradt, míg az írásbeliség, az egyház, a jog és a közigazgatás alapja előbb a latin, majd délen a kasztíliai, északon a francia lett. Ez a diglossziára emlékeztető helyzet magyarázza, hogy egy élő és széles körben használt nyelv miért csak szórványosan jelenik meg a korai írott forrásokban.
A baszk nyelvű irodalom írott története a XVI. században kezdődik. Az első baszk nyelven nyomtatott könyv Bernart Etxepare alsó-navarrai pap 1545-ben, Bordeaux-ban megjelent kötete, a Linguae Vasconum Primitiae. A vallási és szerelmi, önéletrajzi tematikára épülő kötet egyszerre volt újító és hagyományos: a baszk líra tematikáját felfrissítette, verselésében azonban a népies stílusú, szóbeli ritmikus-énekelt formákra támaszkodott.
Az elkövetkező évszázadokban a baszk írásbeliséget javarészt továbbra is egyházi szerzők éltették: prédikációk, katekizmusok, bibliafordítások, áhítatos és erkölcsnemesítő művek formájában. Közéjük tartozott Joanes Leizarraga is, aki III. Johanna navarrai királynő hugenotta reformprogramjának keretében, 1571-ben fordította baszkra az Újszövetséget. A reformáció anyanyelvi, politikai-vallási közegében született mű nyelvi kísérlet is volt, hiszen Leizarraga arra törekedett, hogy a nyelvjárásokra tagolt, élő, beszélt nyelvből egységes, írott nyelvi modellt teremtsen. Ez a feladat később is a baszk nyelvpolitika és irodalom egyik központi kérdése maradt. Leizarraga emelkedett, teológiai igényű, részben archaizáló nyelvi modellje azonban nem vált tartósan normává.
A katolikus megújulás közegében olyan vallásos próza és költészet született, amely már irodalmi igénnyel formálta az euskarát, de közelebb maradt a beszélt nyelv természetességéhez, mint a korábbi emelkedett, latinizáló modell. A XVII. században Labourd atlanti kapcsolatokkal rendelkező, tehetősebb tengerparti térségében, különösen Saint-Jean-de-Luz környékén bontakozott ki a több szerzőt összefogó vallásos-irodalmi műhely. Ennek a korszaknak a legnagyobb tekintélye Pedro Agerre Azpilkueta, vagyis Axular, akinek Gero című, 1643-ban megjelent műve a klasszikus baszk próza egyik alapművévé vált. Nem véletlen, hogy Axular az Obabakoak világában is megjelenik „Az utolsó szó keresése” című részben, ahol Atxaga egy álombeli, szigetszerű allegorikus térben idézi meg a XVII. századi szerzőt. A jelenet nem öncélú irodalomtörténeti utalás, hanem a baszk próza sajátos útjának nehézségeit is tematizálja.
A XVIII–XIX. században a baszk irodalmat továbbra is lassú intézményesülés jellemezte. A lelkiségi és népnevelő művek mellett megjelentek a nyelvvédő, nyelvleíró törekvések, majd a XIX. század második felében az Euskal Lore Jokoak elnevezésű ünnepélyes költészeti versenyek adtak új nyilvánosságot a baszk nyelvű alkotásnak, amelyek ekkor gyakran romantikus nemzeti-történeti témákhoz kapcsolódtak.
Érdemi fordulat a második spanyol köztársaság éveiben, 1931 és 1936 között bontakozott ki, amikor Xabier Lizardi és Lauaxeta nemzedéke rátalált egy frissebb, önállóbb irodalmi hangra. Ezzel párhuzamosan a baszk nyelv intézményes gondozása is erősödött: az 1910-es évek végén megalapított Euskaltzaindia, a Baszk Nyelvi Akadémia a polgárháború előtti években nyelvjárási, fonetikai, morfológiai és lexikográfiai anyagokat gyűjtött, és az egységes irodalmi baszk lehetőségét is napirenden tartotta. Az 1936-ban létrejövő baszk autonómia rövid időre politikai lehetőséget nyitott volna a nyelv közéleti szerepének bővítésére, de ezt a folyamatot félbeszakította a polgárháború.
A baszk írók és az értelmiség egy részét kivégezték, mások emigrációba vagy hallgatásba kényszerültek, az Euskaltzaindia működése évekre ellehetetlenült, a modern baszk próza kibontakozása hosszú időre megtorpant. A Franco-diktatúra alatt a spanyol állam egynyelvű nemzetképet érvényesített, amelyben a baszknak – akárcsak az ország más nyelveinek – nem maradt hivatalosan tere. Az euskara kiszorult az iskolából, a közigazgatásból, a bíróságokról és a modern nyilvánosság nagy részéből; a baszk nyelvű sajtót és könyvkiadást cenzúra, tiltások és intézményi korlátozások sújtották. Bár a nyelv magánhasználata nem szűnt meg, a közéletből való kiszorítása súlyos következményekkel járt: sokak számára a spanyol lett a biztonság, az iskola és az előrejutás nyelve.
Az 1950-es és 1960-as években új kulturális ellenállás szerveződött. Az ikastolák, vagyis a szülői, tanári és helyi közösségi kezdeményezésekből létrejövő baszk nyelvű iskolák, a baszk folyóiratok, az egyházi és ifjúsági körök, majd az olyan kulturális-zenei mozgalmak, mint az Ez Dok Amairu mind hozzájárultak ahhoz, hogy az euskara ne csupán megőrzendő örökségként, hanem modern irodalmi és közösségi nyelvként is működni tudjon. Az új nemzedék számára a baszk irodalom radikális megújítása vált elsődleges feladattá. A fordulat nyelvi feltételei is kezdtek újra körvonalazódni: az Akadémia működése fokozatosan élénkült, egyre sürgetőbbé vált a közös írott nyelv megteremtése. A döntő normatív lépés az 1968-as arantzazui kongresszuson következett be, amikor a baszk akadémia elfogadta az egységes írott baszk, az euskara batua alapvető szabályait, és ezzel utat nyitott egy használhatóbb, korszerűbb irodalmi nyelv előtt.
Bernardo Atxaga 1951-ben született. Az Obabakoak az akkori sérült kulturális folytonosságból teremtett világirodalmi érvényű formát. Nem zárt identitáspolitikai aktusként, nem archaikus kuriózumként, hanem olyan műként, amely egyszerre mesél történeteket, és magáról a történetmondásról, az emlékezetről és az irodalom működéséről is gondolkodik. Egyszerre szól befelé, a baszk emlékezet és önismeret felé, és kifelé, egy szélesebb olvasóközönséghez.
Smid Bernadett
forrás:
„Mindig marad valami feloldhatatlan” – Mester Yvonne Bernardo Atxaga alapművének lefordításáról
Megjelenése után harmincnyolc évvel jutott el a magyar olvasókhoz a baszk irodalom egyik mérföldköve, Bernardo Atxaga Obabakoak című, regényszerű elbeszélésfüzére. Atxaga ezzel a könyvvel beleírta a baszk nyelvű prózát a nemzetközi irodalmi térbe. – Smid Bernadett a Typotexnél megjelent regény fordítóját, Mester Yvonne-t kérdezte.
1988-ban jelent meg Atxaga regénye. Azóta sok minden megváltozott Baszkföldön, de akkoriban még fehér hollónak számított egy baszk nyelven írott irodalmi mű. Te mikor olvastad először az Obabakoakot, és miért érezted fontosnak, hogy a magyar olvasókhoz is eljusson?
Nem emlékszem egészen pontosan, mikor olvastam először a könyvet, de valamikor a kilencvenes évek közepén; nagyjából azzal egyidejűleg, hogy Julio Medem baszk rendező első filmjeit is bemutatták Magyarországon. A Tehenek című alkotás volt az első Medem-élményem, amely – az Obabakoakhoz hasonlóan – rendkívül erőteljesen ábrázolja a baszk tájat, hangsúlyozza annak mitikus szerepét, és bevezeti a nézőt a hegyvidéki falvak zárt világába. Ebben a miliőben álom és valóság összemosódik, és magunk is érzékeljük az ottani emberek ősi kötődését a földhöz, a tájhoz és az állatokhoz. Azt hiszem, Bernardo Atxaga műve – azon túl, hogy a jó irodalmi alkotás valamennyi klasszikus, modern és posztmodern ismérvét felsorakoztatja – azért is olyan korszakalkotó a baszk irodalomban, mert először ő öntötte szavakba mindezt; egyúttal azt is, amiért talán a baszkok évezredeken át nem feltétlenül érezték szükségét az írásbeliségnek. Ez a furcsa ellentmondás hihetetlenül izgalmassá varázsolja a könyvet, amely a szavak hatalmáról szól, ám a szerző egyben valamiféle ironikus távolságtartással viszonyul hozzájuk. Az említett film- és olvasmányélmény nyomán kialakult bennem egy kép Baszkföldről, ahová azután hamarosan el is látogattam, és az úti élmény beigazolta mindazt, ami addig csak a képzeletemben létezett. Az ember néha úgy érzi egy-egy helyen, mintha már járt volna ott; hát, én Baszkfölddel is így voltam valahogy, csak épp a könyvnek és a filmeknek köszönhetően, még ha a könyvbéli táj is képzeletbeli…
Akkortájt fordítgattam már, és naiv módon feltett szándékom volt a (Magyarországon még teljes egészében ismeretlen) modern és spanyol irodalom bevezetése – egy-egy meghatározó író bizonyos művein vagy akár egész életművén keresztül –, és Atxaga Obabakoakja előkelő helyen szerepelt a listámon. Várnom kellett ugyan néhány évtizedet – de ugyan mi az a baszk történelem évezredeihez képest…
A magyar és a baszk nyelv története természetesen nagyon különböző – mégis, mindkét nyelv egy-egy viszonylag kis európai nyelvi közösség tapasztalatát hordozza. Talán épp ezért is remélem, hogy a magyar olvasó könnyebben ráérez majd Obaba világára, mint amennyire első pillantásra gondolnánk.
Atxaga hitvallása, hogy a nyelv szeretete magában foglalja azoknak az embereknek a szeretetét is, akik ezen a nyelven élnek. Mennyire érhető tetten ez a szemlélet az Obabakoakban?
Az Obabakoak egyik rejtett állítása talán éppen az, hogy egy nyelvet nem elsősorban a nyelvtani szabályok vagy a szótárak tartanak életben, hanem a rajta keresztül elmesélt történetek. A nyelvi – azon beül is a baszk nyelvi – kérdések központi helyet kapnak a könyvben. És persze az Obabakoak nem a baszk nyelvet dicsőíti közvetlenül, nem valamiféle patetikus óda az anyanyelvhez. Atxaga ennél sokkal kifinomultabb és furfangosabb módszerekhez folyamodik szeretett anyanyelve éltetésére – például azokat az embereket és történeteket mutatja be empátiával, akik ezen a nyelven „léteznek”. A nyelv szeretete így az emberi sorsok, a kollektív emlékek és a közösségi tapasztalatok iránti figyelemben nyilvánul meg. Atxaga bemutatja az olvasóknak Obaba lakóit – a legkülönfélébb embereket: egy falusi tanítónőt, pásztorokat, álmodozókat, íróféléket –, akik egy elszigetelt világban próbálnak értelmet találni az életüknek. Vagyis egy nyelv értéke elválaszthatatlan azoktól az emberektől, akik megszólalnak rajta.
Az Obabakoak nem valami ellenében született. Nem a hiány, hanem inkább a teremtés könyve. Számodra milyen hely Obaba: zárt, képzeletbeli baszk falu vagy inkább egy megfejtendő, egyetemes világ?
A kötet elbeszélései egy varázslatos világba vezetik az olvasót. Obaba egy kitalált baszk falu, egyszerre konkrét és szimbolikus. Minden történet egy-egy meghatározott térhez, falusi közösséghez, illetve a természethez kötődik – aki már járt Baszkföldön, netán látott ott készült filmeket, maga előtt látja a kanyargós utakat, a hegyes-völgyes, zöld vidéket, a tengert… Fontos szempont, hogy a falusi közösség, melynek az idők során változnak a konkrét lakói, a kollektív emlékezés, a mítoszok, a babonák és a fantázia terepe is egyben. Atxaga gyakran használ visszatérő neveket, helyszíneket, tárgyakat és motívumokat, amelyekből apránként építkezik a tágabb történeti háló. Vagyis Obaba maga egy konkrét tér, amely gyakorlatilag akármelyik baszk falu lehetne – ilyen szempontból hiteles. Ugyanakkor egyfajta apropó az író számára, hogy ne csupán megírja az egymástól független, mégis összefonódó elbeszéléseket.
Atxaga egyszerre ír a történetekről, a történetmesélésről és az írás születéséről; fordítóként ez rendkívül izgalmas élmény volt, hiszen a szövegalkotás folyamatáról kellett fordítanom, ugyanakkor ügyelnem kellett a sokféle stílus és hangulat harmóniába egyengetésére. Az Obabakoak elbeszélései kapcsán megértjük, hogy minden történet valamely másik történetből születik; hogy a képzelet és az emlékezés egyaránt alakítja az egyes szövegeket, illetve, hogy az író és az olvasó (valamint az én esetemben az író és a fordító) közötti kapcsolat is tovább formálja a történeteket.
Feltűnő, hogy milyen aktív szerepet játszik a természet az Obabakoakban. A madarak, a gyík, a vaddisznó vagy maga a táj nem egyszerű színpadi dekoráció, hanem ugyanannak a történetmondói világnak a része, mint az emberek. Kihívást jelentett-e ennek a sajátos hangnak, aktív tájélménynek a közvetítése?
Magam is nagy természet- és állatbarát vagyok, és világ életemben rendkívüli mód vonzott a vidéki élet. Gyerekkorom nyarait és ünnepeit egy elszigetelt, határszéli zsákfaluban töltöttem, az egyik nagymamámnál, ahol szintén mindenféle, számomra érdekes figura élt, és egy egészen különös világot jelentett nekem, városi gyereknek – gyakorlatilag egész évben azt vártam, hogy ott lehessek. Különös, hogy egy-egy kis faluban – ahol az emberek konzervatívabbak és jobban tiszteletben tartják a szokásokat, hagyományokat – milyen nagyszerűen virágzik a szürrealizmus. Én is mindig kicsit álomszerűen éltem meg ezeket a falusi napokat, és gyakorlatilag egész életemre meghatározó élményt jelentettek számomra. Meggyőződésem, hogy csakis úgy lehet színvonalasan fordítani, ha az fordító emlékeiből, a megélt tapasztalataiból táplálkozik, legalábbis az erős vágyaiból.
A könyv egyik nagy egységében kilépünk Obaba baszk miliőjéből, és egy kasztíliai táj, Villamedina kerül előtérbe. Szerinted miért volt fontos Atxagának ez a földrajzi és kulturális kimozdulás?
A Villamedinába helyezett történetek szerepe feltehetően az, hogy kitágítsák Obaba világát. Atxaga talán ily módon világít rá, hogy az emlékezés nem korlátozódik a baszk közegre. Vagyis a történetek és az emberi emlékezet átlépik a kulturális és földrajzi határokat. Villamediana – mint konkrét falu – szintén a képzelet szüleménye, bár több Villamediana nevű helység is létezik Spanyolországban. Tehát ez sem valós földrajzi hely, hanem inkább Obaba „rokona”, egy újabb irodalmi tér, egy emlékezeti és képzeletbeli tartomány – vagyis az emlékezet és az elbeszélés bármely tájat mitikus térré alakíthat. Ez egyébként meglehetősen borgesi fogás, és nem véletlen, hogy Atxagát gyakran hozzák kapcsolatba Jorge Luis Borges prózájával.
Atxaga több interjúban is azt mondja, hogy az alkotás egyik forrása a nem-értés szorongató élménye. Szerinted mennyire olvasható Obaba a gyermeki rácsodálkozás világaként?
Az Obabakoak javarészt az emlékezésről szól – ezt nyilvánvalóan korábban is érzékeltem, de a fordítás során vált világossá, hogy szinte minden történet valamilyen módon az emlékek megőrzésének vagy elvesztésének problémájához tér vissza. Mintha Obaba nem is egy földrajzi hely volna, hanem az emlékek valamiféle könyvtára. Visszatérő szavakkal, kifejezésekkel nem kellett sokat küzdenem – többnyire motívumok, jelképek, gondolatok köszöngetnek vissza –, tehát nyelvi értelemben nem ez jelentett kihívást, annál inkább a sokféle elbeszélői stílus, amely hol archaikusabb, hol modernebb, az adott történet szerint.
A könyv szereplői újra meg újra olyan jelenségekkel szembesülnek, amelyeket képtelenek teljes egészében megérteni: furcsa eseményekkel, legendákkal, állatokkal, véletlenekkel, emlékekkel. És Atxaga nem siet a magyarázatokkal. Ebben az értelemben a nem-értés nem hiányállapot, hanem az alkotás kiindulópontja. Ezek a történetek sokszor éppen abból születnek, hogy valami homályos, megmagyarázhatatlan vagy nyugtalanító a szereplők számára. A gyermeki perspektíva nem azért fontos, mert naiv, hanem mert nyitott. Atxaga történetei gyakran ott kezdődnek, ahol a magyarázat véget ér. Obaba világa ezért nemcsak gyermeki, hanem gyermeki módon titokzatos is. Nem azért, mert varázslatok történnek benne, hanem mert a dolgok megőrzik rejtélyes mivoltukat; mindig ottmarad valami feloldhatatlan.
Az Obabakoak nem hagyományos regény, hanem egymásba fonódó történetek rendszere, amelyben a mesélésnek, felolvasásnak, továbbadásnak különösen nagy szerepe van. Hogyan látod a szóbeliség és az írásbeliség viszonyát Atxaga művében?
Az írásbeliség kérdése nagyon fontos ebben a műben – paradox módon az állíthatnánk, hogy Atxaga írásban élteti a szóbeliséget, hiszen a könyv a kollektív történetmesélésről, illetve a történetek továbbadásának fontosságáról szól, amely folyamat során ki-ki hozzáad egy kicsit a saját történetéből.
Mit gondolsz, miért maradhatott „eleven” könyv az Obabakoak közel négy évtized után is?
Obaba egyszerre valóságos és képzeletbeli hely, ezért nem kötődik kizárólag egy konkrét korszakhoz. A könyv nem valamiféle letűnt falusi életformát dokumentál, hanem azt a kérdést vizsgálja, hogyan működik az emlékezet és a képzelet – márpedig ezek örökérvényű kérdések. Talán azért is maradhatott eleven, mert minden újraolvasáskor más könyvnek mutatkozhat. Olvashatjuk novellafüzérként, regényként, a baszk identitás könyveként, az emlékezés könyveként, vagy akár a történetmesélés természetéről szóló elmélkedésként.
Fordítás közben számomra az vált különösen nyilvánvalóvá, hogy a könyv eleven voltát nem elsősorban a témái adják, hanem a benne rejlő kíváncsiság. Talán azért is érintett meg jobban ez a szempont most, fordítás közben, mint amikor először olvastam a könyvet, mert azóta bizony közel harminc év eltelt, és a mostani életkoromban bennem is másfajta kíváncsiság rejlik, mint annak idején. Talán időközben fokozatosan rájöttem, hogy nem feltétlenül az számít, megtaláljuk-e „az utolsó szót”, vagy a választ a nagy kérdésekre, hanem éppen magában a keresésben, a kutatásban rejlik az izgalom, és sokszor ez adja meg a dolgok savát-borsát. Vagyis addig kell örülnünk, ameddig kíváncsiság hajt bennünket; ameddig még nem huny ki bennünk a kutató ösztön.
A fordítás hosszú együttélés egy szöveggel. Volt-e olyan történet az Obabakoakban, amelyhez különösen erősen kötődni kezdtél, és amely a munka befejezése után is veled maradt?
Talán a tanítónő története, mert mindig megérint, ha egy férfi író ilyen érzékletesen ábrázolja a női lelket.
A kötet 26 egymástól független elbeszélésből áll, amelyek mégis egyetlen egységes történetté forrnak össze. Ugyanakkor nem igazán volna értelme kiragadni a könyvből egy-egy történetet, hiszen épp a füzérszerűségen, a történetben lévő történetek kutatásán van a hangsúly, illetve azon, milyen csodálatosan olvasztja össze ezeket az író. Egy kicsit olyan ez, mint az orosz Matrjoska baba – egyik babában van a másik, de vajon mi van a legapróbbikban…?
Mit gondolsz, mi az, ami miatt ezek a történetek tovább dolgoznak az olvasóban?
A regényben van egy gondolat: „Az élet nem ír kerek történeteket; igazi határozott lezárásokat csak a könyvekben találni.” Az Obabakoak egyik titka éppen az, hogy nem lezárja, hanem megnyitja a történeteket az olvasóban. Sok olyan novella van, amelyet elolvasunk, megértünk, és aztán magunk mögött hagyunk. Az Obabakoak történetei viszont gyakran nem oldódnak fel teljesen. Marad bennük valami homály, valami ki nem mondott részlet, valami más történetekre nyíló ajtó. Az olvasó ezért nemcsak befogadója, hanem folytatója is lesz a történetnek. Atxaga többször is felteszi a kérdést, hogy mitől marad meg egy történet az emlékezetben. Számomra az Obabakoak egyik válasza az, hogy a jó történet nem meríti ki önmagát, hanem tovább dolgozik az olvasóban. Ezek a történetek nem csak a cselekményük miatt emlékezetesek, hanem a hangulatuk, a képeik és a közöttük lévő rejtett kapcsolatok miatt. Az ember egy idő után már nem is tudja pontosan felidézni, melyik történetben pontosan mit olvasott, csak azt érzi, hogy Obaba világa tovább él benne.
-------------
A baszk (euskara) Európában nyelvi izolátum: semmilyen ma ismert nyelvvel nem bizonyított a rokonsága. Nyugat-Európában egyedülálló módon ma is élő, őshonos nem indoeurópai nyelv. Különállása időről időre felébresztette a nyelvi eredetkeresés vágyát: komoly összehasonlító kísérletek mellett romantikus, olykor mitikus magyarázatok is születtek róla. A mai kutatás óvatos ezekkel a feltevésekkel szemben: a baszk nyelv rokontalanságát józan módon a bizonyítható kapcsolatok hiányaként kezeli.
A nyelv történetét ugyanakkor nemcsak eredetkérdésként, hanem határhelyzetként is érdemes olvasni. Az euskara ma is azon a vidéken él, amelyhez története legszorosabban kötődik: a Pireneusok nyugati oldalán, az Atlanti-óceán közelében, Spanyolország és Franciaország között „megosztva”. A mai nyelvterület azonban szűkebb annál, amit a régebbi források sejtetnek. Történeti szempontból tehát nem egy kicsi, zárt hegyi enklávét kell elképzelnünk, hanem a mainál szélesebb földrajzi régiót, ahol a baszk sok helyen a mindennapi élet meghatározó beszélt nyelveként működött évszázadokon át, nagyobb presztízsű latin és újlatin nyelvek gyűrűjében.
A baszknak sok európai nyelvvel ellentétben nem volt középkori klasszikus írott korszaka: nem alakult ki ezen a nyelven krónikahagyomány, udvari irodalom vagy a trubadúrköltészethez hasonló forma, amely később a nyelvi és irodalmi önértelmezés alapjává válhatott volna. A baszk sokáig a család, a falu és a helyi közösségek beszélt nyelve maradt, míg az írásbeliség, az egyház, a jog és a közigazgatás alapja előbb a latin, majd délen a kasztíliai, északon a francia lett. Ez a diglossziára emlékeztető helyzet magyarázza, hogy egy élő és széles körben használt nyelv miért csak szórványosan jelenik meg a korai írott forrásokban.
A baszk nyelvű irodalom írott története a XVI. században kezdődik. Az első baszk nyelven nyomtatott könyv Bernart Etxepare alsó-navarrai pap 1545-ben, Bordeaux-ban megjelent kötete, a Linguae Vasconum Primitiae. A vallási és szerelmi, önéletrajzi tematikára épülő kötet egyszerre volt újító és hagyományos: a baszk líra tematikáját felfrissítette, verselésében azonban a népies stílusú, szóbeli ritmikus-énekelt formákra támaszkodott.
Az elkövetkező évszázadokban a baszk írásbeliséget javarészt továbbra is egyházi szerzők éltették: prédikációk, katekizmusok, bibliafordítások, áhítatos és erkölcsnemesítő művek formájában. Közéjük tartozott Joanes Leizarraga is, aki III. Johanna navarrai királynő hugenotta reformprogramjának keretében, 1571-ben fordította baszkra az Újszövetséget. A reformáció anyanyelvi, politikai-vallási közegében született mű nyelvi kísérlet is volt, hiszen Leizarraga arra törekedett, hogy a nyelvjárásokra tagolt, élő, beszélt nyelvből egységes, írott nyelvi modellt teremtsen. Ez a feladat később is a baszk nyelvpolitika és irodalom egyik központi kérdése maradt. Leizarraga emelkedett, teológiai igényű, részben archaizáló nyelvi modellje azonban nem vált tartósan normává.
A katolikus megújulás közegében olyan vallásos próza és költészet született, amely már irodalmi igénnyel formálta az euskarát, de közelebb maradt a beszélt nyelv természetességéhez, mint a korábbi emelkedett, latinizáló modell. A XVII. században Labourd atlanti kapcsolatokkal rendelkező, tehetősebb tengerparti térségében, különösen Saint-Jean-de-Luz környékén bontakozott ki a több szerzőt összefogó vallásos-irodalmi műhely. Ennek a korszaknak a legnagyobb tekintélye Pedro Agerre Azpilkueta, vagyis Axular, akinek Gero című, 1643-ban megjelent műve a klasszikus baszk próza egyik alapművévé vált. Nem véletlen, hogy Axular az Obabakoak világában is megjelenik „Az utolsó szó keresése” című részben, ahol Atxaga egy álombeli, szigetszerű allegorikus térben idézi meg a XVII. századi szerzőt. A jelenet nem öncélú irodalomtörténeti utalás, hanem a baszk próza sajátos útjának nehézségeit is tematizálja.
A XVIII–XIX. században a baszk irodalmat továbbra is lassú intézményesülés jellemezte. A lelkiségi és népnevelő művek mellett megjelentek a nyelvvédő, nyelvleíró törekvések, majd a XIX. század második felében az Euskal Lore Jokoak elnevezésű ünnepélyes költészeti versenyek adtak új nyilvánosságot a baszk nyelvű alkotásnak, amelyek ekkor gyakran romantikus nemzeti-történeti témákhoz kapcsolódtak.
Érdemi fordulat a második spanyol köztársaság éveiben, 1931 és 1936 között bontakozott ki, amikor Xabier Lizardi és Lauaxeta nemzedéke rátalált egy frissebb, önállóbb irodalmi hangra. Ezzel párhuzamosan a baszk nyelv intézményes gondozása is erősödött: az 1910-es évek végén megalapított Euskaltzaindia, a Baszk Nyelvi Akadémia a polgárháború előtti években nyelvjárási, fonetikai, morfológiai és lexikográfiai anyagokat gyűjtött, és az egységes irodalmi baszk lehetőségét is napirenden tartotta. Az 1936-ban létrejövő baszk autonómia rövid időre politikai lehetőséget nyitott volna a nyelv közéleti szerepének bővítésére, de ezt a folyamatot félbeszakította a polgárháború.
A baszk írók és az értelmiség egy részét kivégezték, mások emigrációba vagy hallgatásba kényszerültek, az Euskaltzaindia működése évekre ellehetetlenült, a modern baszk próza kibontakozása hosszú időre megtorpant. A Franco-diktatúra alatt a spanyol állam egynyelvű nemzetképet érvényesített, amelyben a baszknak – akárcsak az ország más nyelveinek – nem maradt hivatalosan tere. Az euskara kiszorult az iskolából, a közigazgatásból, a bíróságokról és a modern nyilvánosság nagy részéből; a baszk nyelvű sajtót és könyvkiadást cenzúra, tiltások és intézményi korlátozások sújtották. Bár a nyelv magánhasználata nem szűnt meg, a közéletből való kiszorítása súlyos következményekkel járt: sokak számára a spanyol lett a biztonság, az iskola és az előrejutás nyelve.
Az 1950-es és 1960-as években új kulturális ellenállás szerveződött. Az ikastolák, vagyis a szülői, tanári és helyi közösségi kezdeményezésekből létrejövő baszk nyelvű iskolák, a baszk folyóiratok, az egyházi és ifjúsági körök, majd az olyan kulturális-zenei mozgalmak, mint az Ez Dok Amairu mind hozzájárultak ahhoz, hogy az euskara ne csupán megőrzendő örökségként, hanem modern irodalmi és közösségi nyelvként is működni tudjon. Az új nemzedék számára a baszk irodalom radikális megújítása vált elsődleges feladattá. A fordulat nyelvi feltételei is kezdtek újra körvonalazódni: az Akadémia működése fokozatosan élénkült, egyre sürgetőbbé vált a közös írott nyelv megteremtése. A döntő normatív lépés az 1968-as arantzazui kongresszuson következett be, amikor a baszk akadémia elfogadta az egységes írott baszk, az euskara batua alapvető szabályait, és ezzel utat nyitott egy használhatóbb, korszerűbb irodalmi nyelv előtt.
Bernardo Atxaga 1951-ben született. Az Obabakoak az akkori sérült kulturális folytonosságból teremtett világirodalmi érvényű formát. Nem zárt identitáspolitikai aktusként, nem archaikus kuriózumként, hanem olyan műként, amely egyszerre mesél történeteket, és magáról a történetmondásról, az emlékezetről és az irodalom működéséről is gondolkodik. Egyszerre szól befelé, a baszk emlékezet és önismeret felé, és kifelé, egy szélesebb olvasóközönséghez.
Smid Bernadett
forrás:
Borítótervező: Tillai Tamás
Kiadó: Typotex Kiadó, 2026. 03. 03.
Oldalszám: 354 oldal, méret: A5
ISBN: 978 963 493 377 9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom
