Ex libris

« Vissza a könyvhöz

Andreï Makine: Az örmény barát
Susan Taubes: Julia siratása
Andrea Bajani: Tíz év
Christian Kracht: Eurotrash

--------------------------------------------------------------------------------

„Ő tanított meg arra, hogy az legyek, aki nem voltam” – az alább elemzendő négy világirodalmi alkotás egyikének kezdőmondata akár egy szerelmi vallomás vagy egy szerelmi kapcsolat nyújtotta élmény tömör összefoglalója is lehetne. Ám mégsem az, hanem egy különleges baráti viszony tükre. Hogy azután ez a mondat különböző változataiban – piciny módosításokkal – ráhúzható legyen a másik három itt szereplő regény szüzséjében fellelhető kapcsolatokra is, amelyek szintén nem párkapcsolati kötődések. Egy nő önmaga „kivetülésével” folytatott csatározása, illetve egy-egy férfi szereplőnek az anyjához fűződő viszonya tárul elénk e mondat variánsai révén.

A fent idézett első sor a szibériai származású francia szerző,

Andreï Makine: Az örmény barát

című regényének nem pusztán a felütése. Szokatlan mondanivalójával a befogadás során mindvégig képes feszültséget fenntartani az olvasóban. Mégpedig azért, mert manapság, amikor folyton azt sulykolják belénk, hogyan legyünk önazonosak, elementáris hatást kell gyakorolnia ránk annak, akinek a kedvéért merünk mások lenni, mint akik addig voltunk.

Makine egyes szám első személyben nyilatkozó hőse mindössze tizennégy éves, amikor ez az elementáris hatás éri. A szibériai tajga azon piciny „szigetén”, ahol a hazájukból politikai elhajlás miatt odahurcolt örmény foglyok hozzátartozói az 1970-es években létrehozták a maguk „királyságát”, a terület „királyfia”, Vardan révén „másik dimenzióval, egy másik létezési elvvel” (62.) találja szemben magát.

A vájt fülű befogadónak a „királyság”, a „másik dimenzió”, „másfajta létezési elv” kapcsán az a Mihail Bahtyin kifejtette karnevalizáció juthat eszébe, amelynek lényege szintén egy visszájára fordított világ. Ráadásul a karneváli léttel ekvivalens módon az Örmény Királyság is térben és időben behatárolt: az örmény menekültek tisztában vannak vele, hogy csak ideig-óráig „úszhatják” meg a szovjet elnyomó hatalom retorzióját, ám amíg még szabadok, ennek a rövid „felemelő és boldog időszaknak” (68.) a dimenzióját képesek ezzel a bizonyos kifordított létmóddal kitágítani.

Ennek az inverz logikának a lényegét maga Vardan foglalja össze a barátjává fogadott elbeszélőnek: „Itt, a mi magasságunkban ugyanaz a levegő, mint a felhők között, ugye? Tehát itt kezdődik az ég, sőt, még lejjebb, nagyon közel a földhöz – tulajdonképpen a talpunk alatt” (10.). A két dimenzió – az égi és a földi – karneváli felcserélésével Vardan és a hozzátartozói, a sziget „királya”, Szarven, a „királynéja”, Samiram, valamint a „királylánya”, Gülizar messzemenően el tudnak határolódni az őket leigázni vágyó „sarló és kalapács” térségének materialista, földhözragadt felfogásától. Tudják: azok, akik egymással versengenek, nőket, vagyont akarnak szerezni, mindezt kizárólag a pillanatnyi boldogságuk érdekében teszik, mert valójában nincs idejük. Ám ezzel nincsenek tisztában, s azért is harácsolnak, mert azt hiszik, hogy még nagyon sok van hátra az életükből. Ezzel szemben idejük egyedül nekik van – ismét csak a Bahtyin-féle karneváli szemléletnek köszönhetően –, hiszen tudják, hogy a halál, az elmúlás nem végleges, hanem a megújulással egyenlő. Erre kiváló példa az a „királyi család” lakásának falán függő két fotó, amely az 1913-ban elhurcolt és megsemmisített honfitársaik „krónikája”: miközben közülük ugyan – fizikai értelemben – senki sem élte túl a megpróbáltatásokat, a fotókról mégis az „a rendíthetetlen állandóság érzése sugárzott” (42.), amely a rájuk való emlékezés során egyfajta megtartó és megújító erőt jelent.

Ezek a fotók a nagybeteg, a titokzatos „örmény kórtól” szenvedő Vardant is hozzásegítik ahhoz, hogy a saját közelgő elmúlására se végleges megsemmisülésként tekintsen. Mivel ő eleve az égi, végtelenített közegben érzi magát, tudja, hogy neki is nagyon sok ideje van még hátra. És azért sem fél a haláltól, mert miután a „földi eget” megtapasztalta, a földön élőkre jellemző birtoklásvágyat is képes „elengedni”. Ez az elengedni tudása a legapróbb tárgyaktól a történelmük egyik legnagyobb veszteségéig terjed: „– Nem, semmi sem tűnik el! Látod, te magad is emlékszel Samiram kávéskannájára, vele azokra az órákra, amelyeket együtt töltöttünk. Az az idő örökre megmarad az emlékezetben, és ez a lényeg” (105.). Vagy ott van az Ararát. „Az örmények szent hegycsúcsa ma Törökországban van. Elvesztettük, mégis… Valójában, ha nem a miénk, akkor még drágább nekünk. Ez az igazi választás: birtokolni vagy álmodozni. Én inkább az álmot választom” (106.).

Vardannak ez utóbbi képessége elsajátítására az elbeszélő jóval később, felnőtt korában, a szerelmi élete kapcsán tart igényt. Akkor jut majd eszébe a „valójában, ha nem a miénk, akkor még drágább nekünk”-elv, amikor valakit birtokolni akar, miközben tudja, érzi: a „lemondás keserű eleganciájának” (uo.) magáévá tételével – örmény barátja létezési elvét követve, azaz azzá válva, aki eddig nem volt – sokkal többre menne.

(Fordította Király Katalin. Typotex Kiadó, Budapest, 2025, 165 oldal, 3900 Ft)

„...hogy az legyek, aki nem voltam” – illik mindez a magyar származású, édesapjával az Egyesült Államokba emigrált

Susan Taubes: Julia siratása

című, posztumusz kiadott regénye hősnőjére is, csak épp az ő esetében a mondat első fele, az „ő tanított meg arra”, hiányzik, sőt hibádzik. Hisz Taubes felkavaró prózája nem két személy viszonyába, hanem csak egyetlen, skizofrén nő lelkivilágába kalauzol bennünket, aki, hogy „felvértezze magát az üresség ellen” (25.), ő maga alkotja meg saját magán belül önmaga „hasonmását”, a negatív kivetülését. Azaz, nem őt tanítja valaki arra, hogy más legyen – ahogyan azt Makine regényében láttuk –, hanem ő lesz az, aki valakit „kreál”, hogy az ő tükrében mássá válhasson. „A szolgája voltam, vagy parancsoltam neki? Szülő voltam, szerető vagy barát? Mindegyik” (40.) – vallja az önmagát a címadó Juliába „beleplántáló” elbeszélő, aki kisgyermek korától fogva „élősködik” Julián, egy olyan meghatározhatatlan viszonyrendszer keretében, amely csak és kizárólag egy patológiás személyiség jellemvonásaiból fakadhat.

Ha Taubes kötetét intertextuális kontextusba helyezzük, egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy a könyvet – a magyar kiadás fülszövege szerint is – az írónővel kortárs Samuel Beckett ajánlotta az olvasók figyelmébe. Beckettnek ugyanis szintén az egész életművét végigkísérték a hasonmás-hősök, csakhogy amíg az ő Mercier-je és Camier-je, vagy Vladimirja és Estragonja valóban két különböző személy, akik mégis remekül kiegészítik egymást, addig Taubesnél, épp azért, mert az elbeszélője pszichésen beteg, ő és az ő megképzett Juliája „összevissza darabok rendetlen halmazát képezik” (14.), és nemhogy kettő, „de egyetlen ember se jön ki belőlük” (uo.).

Ehhez ugyanis hiányzik az elbeszélő koherens énje, aki ellen tudna állni Juliának, aki ne érezné magáénak Julia minden egyes negatív tulajdonságát vagy cselekedetét – az ízléstelen rózsaszín holmik viselésétől kezdve a férje megcsalásáig –, azaz ne válna azzá, akivé amúgy, egészséges énnel és énképpel nem kéne válnia.

Taubes posztumusz regényének (és az ezzel egy kötetben szereplő novelláinak) magyarországi kiadása a skizofrénia minden egyes stádiumát művészi módon érzékelteti, és sajnálatos módon – Julia „eltűnésével” – kiolvasható belőle a kórkép gyakori végkifejlete, az öngyilkosság is. Ilyen értelemben a kötet a szuicid hajlamú Taubes önéletírásaként is felfogható, öngyilkossága megtétele előtti segélykiáltásként is értelmezhető.

(Fordította Dési András György. Open Books Könyvkiadó, Budapest, 2024, 378 oldal, 5999 Ft)

„Ő tanított meg arra, hogy csak az ne legyek, aki voltam” – így módosítanám a Makine-regény első mondatát az olasz

Andrea Bajani: Tíz év

című regényében ábrázolt viszonyra vonatkoztatva, amelyben egy, a férje által elnyomott asszony és a fia, a szintén egyes szám első személyben megnyilvánuló elbeszélő kapcsolata bontakozik ki. A szerző alteregójaként is értelmezhető férfi tíz éve nem járt a szüleinél, és ezt az évtizednyi távolmaradását rögtön az első fejezet végén így konstatálja: „Ez volt életem tíz legszebb éve” (11.).

Ezzel a remek felütéssel avatja be a befogadót abba a családi dinamikába, amelyet nemcsak a szülei gyermekeként, hanem íróként is – az életművében tátongó hiány okaként – így foglal össze: „Azért nem írtam soha anyámról, mert ehhez külön kellett volna választanom apámtól. Ami igen kényes művelet, sajátos sebészi hozzáállás, biztos kéz szükségeltetik hozzá. Lassúságot és pontosságot, nyelvtani szikét igényel. Vagyis a még nem károsodott részeket kell megcélozni a szavakkal” (21.).

Ami azért nehéz feladat, mert ebben a családban minden hely az apáé, az őt ért korábbi sérelmei miatt az élettől kárpótlást váró apáé, aki mellett a feleség, egyszersmind a fiú anyja megszűnt létezni. „Nem volt önálló teste. Testként is csupán úgy létezett, mint apám kisugárzása” (13.). S az elbeszélő akkor, amikor a regényében – és a regényével – megkísérli anyja korábbi, még nem károsodott részeit szavakkal kifejezni és visszaállítani, egyfelől felvázolja anyja rövid – ám mindig sikertelen – kitörési kísérleteit az apja zsarnoksága alól. Másfelől – és ez legalább annyira fontos és nehéz küldetés a számára – végre szembe kíván nézni azzal, hogy ebben az egész, apja által tökéletesen működtetett elnyomó stratégiában – ahol a manipulatív csenddel verésektől kezdve a dühkitöréseken át az anya meghunyászkodó háztartásbelivé, sőt sétáltatandó kutyává degradálódott – hol és hogyan volt ő jelen. Hogy mi volt ebben neki mint fiúgyermeknek a szerepe. Hogy miért nem állt ki az anyja mellett, az anyja jogai – pusztán a létezése joga – mellett. „Én is alkalmazkodtam az apám által létrehozott hivatalos változathoz, a rejtvényfejtegető asszonykához” (65.) – vallja egy helyütt, s hogy ebben immár tíz éve nem hajlandó részt venni, annak éppen az az oka, hogy már nem akar így viselkedni az anyjával szemben. Már nem akar olyan szerepet betölteni, amilyet ebben a zsarnoki rendszerben – mint csavar a gépezetben – betöltött. Ehhez viszont meg kellett szakítania a szüleivel a kapcsolatot – és azóta, tíz éve végre boldogan élni.

 (Fordította Todero Anna. Magvető Kiadó, Budapest, 2025, 151 oldal, 4499 Ft)

Tulajdonképpen a Bajani-regény előzményének is tekinthető a svájci

Christian Kracht: Eurotrash

című alkotása, amelyben szintén egy anya-fiú viszony bontakozik ki előttünk. A fiú által az anyját kezdetben ignorálni vágyó, épp ezért a Makine-mondatot tagadásra, az „ő tanított meg arra, hogy csak olyan ne legyek, mint amilyen ő”-re módosítható kiinduló helyzet ugyanis egy olyan anyáról szól, aki az Andrea Bajani-regény apafigurájának anyja is lehetne. Mert amikor azt írtam, hogy az előző történet apja kárpótlást vár az élettől az őt ért korábbi sérelmeiért, ennek egy alkoholista anya okozta szenvedés is a része, és mintha ezt a pszichésen terhelt anyát látnánk viszont abban a nyolcvanéves, idült alkohol- és gyógyszerfüggésben leledző asszonyban, akit a negyvenéves fia azért „szed ki” az előkelő svájci pszichiátriai klinika osztályáról, hogy egy – talán az anyja számára utolsó – közös utazás során végre megértse őt. Azt, hogy hogyan és miért jutott ilyen szánalmas állapotba. Ezzel az utazással persze az is a célja, hogy az együtt töltött idő alatt megszerzett tudással felvértezve végre el tudjon az anyjától határolódni, hogy semmiben se lássa önmagában, saját cselekedeteiben ezt a kóros és a környezetére nézve is igen káros öregasszonyt. Hiszen, ahogy fogalmaz: „mindaz, ami nem emelkedik föl a tudat világosságába, sorsként tér vissza” (30.), s mivel semmiképp se szeretne az anyja sorsára jutni, tisztán akar látni a családi viszonyrendszert illetően is, mert úgy érzi, „évtizedek óta nagy gonoszságok peremén él” (26.), amelyek nemcsak a tönkrement életű anyja, de az ő jelenébe is átszivárognak.

Az autofikcióval mesterfokon kevert road movie keretében, anyja társaságában igyekszik feltárni ezeket a gonoszságokat. S valóban: apja felmenőinek náci múltja, anyja gyerekként való többszöri megerőszakolása, majd az erőszakos férjével – a fiú apjával – való házasságkötése önmagában elegendő ahhoz, hogy anyja mostani, manipulatív és sértődékeny, narcisztikus személyisége megképződjön. Az, amilyen az elbeszélő soha nem szeretne lenni.

De hogy ezt elkerülje, egy, a Bajani-regény végével egyfelől korreláló, másfelől attól nagyon is eltérő megoldásra jut. Amíg ugyanis Bajani anyafigurája számára – jön rá menet közben a fiú – paradox módon az egyetlen lehetséges stratégia a férje előtti behódolás, mert ezzel a magatartásával senki helyett legalább valakinek érezheti magát, addig Kracht elbeszélője is arra a paradox következtetésre jut, hogy mindaz, amit az anyja átélt, és ami mindenki más szemében katasztrófák sorozata, az ennek a nőnek a normalitást jelenti.

Arra viszont nagyon kíváncsi, hogy ezt a más szemében elmebajhoz vezető életet – persze nem kevés tudatmódosító szer használata mellett – hogyan lehet normalitásként kezelni. Így e kíváncsisága miatt – szemben a Bajani-regény elbeszélőjével – nem szakítja meg az anyjával a kapcsolatot. Sőt, ő teszi fel az útjuk végén a kérdést: „Mama! Mikor látjuk egymást újra?” (185.).

(Fordította Tatár Sándor. Typotex Könyvkiadó, Budapest, 2024, 192 oldal, 4200 Ft)