INTERJÚ - Evolúciósan lusták vagyunk, de jobb, ha azonnal felállunk a fotelből

« Vissza a könyvhöz

Miért vagyunk tele függőségekkel, az alkoholtól a dohányzáson át a kényszeres internetezésig? Miért érezzük magányosnak magunkat, miközben mindenki a barátunk online? Miért olyan stresszes az életünk, és miért egyre gyakoribb az elhízás, az allergia és a depresszió? Bereczkei Tamás új könyvében az evolúciós pszichológia perspektívájába helyezi a mindenkit foglalkoztató kérdéseket, és most nekünk is elárulja, mi romlott el az ember fejlődése során.

Bereczkei Tamás, az evolúciós pszichológia nemzetközileg is elismert képviselője új könyvvel jelentkezett, ez az Elhangolódás, ami izgalmas borítójával kitűnik a Typotex Kiadó többi szép könyve közül is. Az evolúciós pszichológia legjelentősebb magyar képviselője több mint húsz éve ír könyveket, mostani munkája pedig mintha minden eddigi kutatásának szintézise lenne. Az Elhangolódás korunk, életünk, életmódunk nehézségeit járja körül evolúciós szempontból. Bereczkei Tamás külön fejezetenként tárgyalja modern világunk problémáit, és igyekszik tanácsot is adni, mert a megoldás, a boldogabb, nyugodtabb élet nem elérhetetlen, csak tudatosítani kell, mi „hangolódott el”.

A szerzőt könyve apropóján arról faggattuk:

• Mi közünk van még ma is a gyűjtögető társadalmakhoz?
• Miért keseríti meg életünket a mozgáshiány?
• Mi a lustaság evolúciós magyarázata?
• Miért vagyunk mind stresszesek?
• Mi áll függőségeink hátterében?
• Miért érezzük magunkat magányosnak, mikor mindenki elérhető?

Bereczkei Tamás szerint az alapprobléma az, hogy az evolúció során létrejött élettani, érzelmi és megismerési folyamataink nem tudják követni a civilizációnkban végbemenő szédítően gyors változásokat: a kettő között folyamatos elhangolódás keletkezik, ennek testi-lelki következményei nehezítik meg életünket. Tehát az elhangolódásban két folyamat válik szét, nem illeszkedik a biológiai evolúció és a kulturális fejlődés.

Őseink agya szemben a lapos tévével

A biológiai evolúció az elmúlt 2–2,5 millió évben alakította elődeink anatómiáját, gondolkodását, idegrendszerét, és tízezer évvel ezelőttig tartott, amikor is jött a neolitikus forradalom, amit már nem követtek komoly genetikai változások. De a kulturális forradalmak egymást követték, miután őseink letelepedtek, vadászó-gyűjtögető társadalmakból először gazdálkodók lettek, majd jött az ipari, az elmúlt 50 évben pedig a kommunikációs forradalom.

Ezek – és különösen, ami ma zajlik, a technológiai revolúció – pokoli gyors változások, amit nem tud lekövetni a biológiai fejlődés, szervezetünk nem képes adaptálódni a felgyorsult változásokhoz.

Egy másfajta környezethez, társadalomhoz alkalmazkodtunk, a vadászó-gyűjtögetőhöz, ami kis létszámú, zárt közösségeket, rokoni hálózatokat, nemek szerinti munkamegosztást jelentett. Ez egy más típusú adaptációt követel, mint amit a mai világ megkíván, nem csoda, hogy diszkomfortérzetünk lehet.

Komoly problémáink tehát visszavezethetőek arra, hogy szervezetünk más környezethez alkalmazkodott. Legjobb példája ennek a mozgásszegény életmód.

A WHO ajánlása szerint egy felnőttnek heti 150 percet kellene mozgással töltenie – intenzívebb sétával legalább. Nem is olyan sok, ugye? Mégis, az emberek ⅔-a nem tudja, nem akarja ezt teljesíteni. Ezzel szemben egy vadászó-gyűjtögető ősnek ez a 150 perc természetesen illeszkedett a napjába, a mozgás a létfenntartás, táplálékszerzés eszköze volt.

Fizikai aktivitás nélkül létezni sem tudtak, de mi a helyzet velünk? Ha a fotelben ülünk egész nap, akkor is mindent elérünk, ott dolgozunk, oda rendeljük az ételt, onnan nézzük a tévét vagy a laptopon a filmet. Ez a mozgáshiány azonban már a fiataloknál is visszaüt, az elmúlt 30 évben egyre több az elhízott, a 2-es típusú cukorbeteg. És nagy baj az is, hogy sokan nem is érzik szükségét, nincs belső késztetésük sem a mozgásra, jól érzik magukat nélküle, de a motiváció hiányán túl kell lendülni, hiszen ez az egészség egyik kulcsa. Bereczkei Tamás hozzáteszi:

Evolúciósan van bennünk egy eredendő lustaság, hiszen az emlősök is spóroltak az energiával, hogy ne pazaroljanak, talán pont ezért vagyunk hajlamosak mi is lustálkodni. Vadászó-gyűjtögető őseink is csak akkor futottak, ha muszáj volt, sokat pihentek, viszont velünk ellentétben azt is aktívan tették: beszélgettek, gyereket neveltek, társasági életet éltek.

Lelki beteg mindenki

Ez a közösségi lét megvédte őket például a depresszió előfordulásától, egymást támogatták, nem engedték el, ma viszont a világ lakosságának 4–5 százaléka szenved a kedélybetegségtől. Tartósan rossz kedélyállapottól a Föld lakosságának legalább 10–15 százaléka. Persze ennek az állapotnak is megvan az evolúciós háttere, ahogy Bereczkei Tamás mondja: „A szomorúság és lehangoltság érzése elsősorban olyan körülmények között jelentik meg, ahol a kitűzött cél minden áron való elérése nem csupán akadályokba ütközik, hanem idő- és energiaveszteséggel, sőt veszélyekkel jár. A visszavonulás, a deprimáltság megóvhatta őseinket a felesleges erőkifejtéstől, különösen, ha a tevékenység úgysem vezethetett eredményre.” Egy alkalmazkodási folyamat alapja volt. És jó ha tudjuk, még a depresszióra felírt gyógyszerek bekapdosása előtt, hogy a lehangoltság az emberi természet szerves része. A pirulák viszont nemcsak a depressziót szüntetik meg, de kiölik az ember motivációját is.

A depresszió előnye az állapotra jellemző rágódás, az egy dologra fókuszálás, ami segít megszabadulni a minket foglalkoztató problémától.

Őseink életében jellemzően fizikai stressz volt, éhínség, fáradtság. Ma inkább szociális stresszorok, például a választások terhe, az, hogy sok benyomás ér minket, sok döntést kell hoznunk onnantól, hogy reggel felkelünk, egészen estig. Idegrendszerünknek nyomasztó ez a rengeteg hatás, nincs felkészülve erre, mert csak bizonyos számú információt tud kezelni. Vizsgálatok azt mutatják, hogy rövid távú memóriánk 4-7 információegységet képes kiértékelni egyszerre.

Ma fontos stresszor az unalom is, a mára felszabadult rengeteg szabadidővel nem tudunk mit kezdeni. Tudjuk, hogy valami értelmeset kellene csinálnunk, de azt nem, hogy mit. Ennél is érdekesebb a státuszkülönbségek szerint elkülöníthető stressz, amit brit pszichológusok vizsgáltak. Annál gyakoribbak a stresszhez köthető betegségek valakinél, minél alacsonyabb státuszú a munkahelyén. A portás, segédmunkás stresszesebb életet él, mint az igazgató, mert nem érzi, hogy kontrollálja életét. A kiszolgáltatottság stresszt szül.

Bereczkei Tamás tovább árnyalja a képet:

Persze ismerjük a kiégett, infarktust kapó 40 éves főnököt is, de ez másfajta stressz, ebben a szimpatikus rendszer vesz részt, adrenalin, tesztoszteron termelődik. A kontrollhiány stressze a kortizolhoz köthető.

Korunk népbetegsége, az alváshiány is stresszhez vezet. Vadászó-gyűjtögető és földművelő ükapáink alkonyatkor lefeküdtek, és szép lassan, a külvilág zajaira szenderültek álomba. Így aludtak békésen 10–12 órát pirkadatig. Ma ezzel szemben sokáig nézzük a laptop, a tévé, a telefon képernyőjét, viszont korán kelünk. Ez az alvás előtti sok impulzus megnehezíti a pihenést, és felléphet az inszomnia, mikor legalább 3 hónapon át rendszeresen keveset alszik valaki, noha lenne lehetősége a pihenésre. A probléma az európai lakosság 10–15 százalékát érinti.

Műdrogok és laktózintolerancia

A könyv egyik vaskos fejezete a függőségek problémáit tárgyalja evolúciós szempontból. Érdekes, hogy itt mit jelent az elhangolódás, hiszen bódító szereket mindig fogyasztottak őseink, de ma az óriási mennyiségben rendelkezésre álló szintetikus kábítószerek okozzák a gondot.  

A törzsi társadalmakban kisebb dózisokat és természetes, növényi pszichoaktív anyagokat fogyasztottak, a hallucinogéneknek pedig határozott szerepe volt a túlvilággal való kapcsolat eléréshez, a harci kedv fokozásához. Ráadásul közösségi szabályozás alatt állt a használat, nem élhetett vele bárki, és nem használhatta bármire.

A mai szintetikus kábítószerek nagyon erősek, és az agyat célozzák meg, a jutalmazó központban az ingerületátvivő molekulákat, a dopamint, szerotonint, a jutalmazó jellegű vegyületeket, amelyek jókedvet okoznak, ha valamilyen erőforráshoz jutunk, például finom ételhez, szexhez, barátsághoz. Ezek megelégedettséget okoznak az agyban, és a kábítószerek ugyanezt csinálják, de tényleges pozitív élmény nélkül.

Vagyis a szervezet nem jut pozitív erőforrások birtokába, nincs közösségi élmény, szex, barátság. Csak a „mű-anyagok” használják ki az agy tulajdonságait, és a boldogsághoz kapcsolódó receptorokhoz kötődnek. Mi pedig kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben. De ha a régmúltba nem is tudunk visszatérni, ez utópisztikus ötlet lenne, az evolúciós pszichológia segít tudatosítani a problémát, és ez az első lépés a megoldás, a boldogabb élet felé. Ha tudjuk például, hogy a szomorúság normális emberi reakció, vagy ha tisztában vagyunk azzal, hogy napi 8–10 óra ülés merénylet az emberi szervezet ellen, akkor megvan a lehetőség, hogy tegyünk ellene.

A pszichológusok nem használják a normális-abnormális kategóriákat, de most bátran kijelentem, hogy amit a gyereknek el kell viselniük az iskolában, a 10–12 órás fegyelmezett egy helyben ülés, az abnormális, ellene megy mindennek, amire az evolúció felkészített minket.

Az evolúcióra vezethető vissza az is, hogy nehézségeink támadnak a gabona és a tej emésztésével, hiszen a hús fogyasztása 2 millió éve kezdődött, de a tejtermékek és a gabona csak 6–8 ezer éve. A szervezet még nem tudott ehhez alkalmazkodni, átállni, ezért a laktózintolerancia a Föld lakosságának ⅔ részére jellemző.

500 Facebook-ismerős = magány

Szociális életünk egyik fő elhangolódási pontja a magányosság, amely ma jellemzőbb társadalmi tünet, mint eddig bármikor. Ma, mikor a közösségi médián keresztül bárki elérhető, de ez korántsem ugyanaz, mint régen, mikor a vadászó-gyűjtögető társadalomban mindenki rokon, barát, társ volt. Napjainkban jellemzően idegenek vesznek körül minket, ráadásul a nagyvárosi élet zsúfoltsága érzelmi és kognitív túlterhelést jelent, ami szükségessé teszi a visszavonulást, az ingerektől való távolságot, a megnyugvást.

Van azonban egy másfajta magány is, amely nem önként vállalt, hanem kényszerűség, mert az embereknek egyre kevesebb igazi barátja van, zsugorodnak társas kapcsolataink, súlyos elidegenedés figyelhető meg. A tartós magánynak pedig komoly egészségügyi kockázata van, a 60 év felettieknél a korai elhalálozás esélyét 30 százalékkal növeli. Pedig el lehetne kerülni, ha csak egy énekkarba csatlakozunk, már csökkentjük a magány stresszét, mert az együtt végzett tevékenység boldoggá tesz.

A könyv optimista gondolatokkal ér véget, de hogy lehet pozitív a végkifejlet, ha semmi sem működik, rengeteg a magányos, az addikcióktól szenvedő, elhízott és boldogtalan ember?

Nem vagyok borúlátó, mert egyre többen figyelnek oda az étkezésre, a mozgásra, civil közösségek szerveződnek. Az emberek kezdik tudatosabban használni a kütyüket is. Van remény...

Az Elhangolódás alapmű lehet mindazoknak, akik érteni szeretnék, miért nem érezzük most otthon magunkat a világban, és milyen kis lépésekkel módosíthatnánk stresszes, magányos mindennapjainkat.