Amikor az üres a teli, sztárfilozófus árulta el, mi a zen buddhizmus
Byung-Chul Han a spirituális kis esszében a buddhizmus sajátos ágának alapelveit veti össze Platón, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche, Kierkegaard, Heidegger filozófiájával. De mi sülhet ki abból, ha a keleti és nyugati kontemplatív hagyományok hibridizálására törekszik valaki?
Han mindenekelőtt azt hangsúlyozza, a zen nem egzotikus vallás vagy misztikus hagyomány, hanem a létezés és a gondolkodás szabadságának gyakorlata, olyan filozófia, ami a létre és a tudatosság tapasztalatára koncentrál. 150 oldalas koanokkal, haikukkal tarkított szövegében elmélkedik az én, a valóság, a semmi, Isten, a barátság és a halál kérdéseiről úgy, hogy felidézi Heidegger, Platon, Kiergegaard gondolatait, és szembeállítja a zen buddhizmus elveivel. Han szerint a zen nemcsak spiritualitás, hanem mély filozófiai kritika is a racionalitással szemben.
Minden, ami csak az ég és a föld között fénylik és virul, zeng és illatozik, emelkedik és jön, megy és lehull, hangzik és hallgat, kifehérül és sötétlik, eleve mértékadó. Nem keresnek valami rejtettet a jelenség mögött. A titok a nyilvánvaló. Nincs magasabb létszint, amely előbbre való volna a jelenségnél... A világ egésze ott van egy szilvafavirágban.
Egy 2013-as interjúban kifejtette, hogy a filozófia eszköz lehetne a világ jobb megértéséhez, de túl nehéz a mai olvasó embereknek. Mintha egymásnak írnának a filozófusok, és nem a közönségnek, hogy jobban megérthessék az élet értelmét, végességét. Ugyanebben az interjúban arról a „kötelességéről” beszél, hogy segíteni kell az embereknek felfedezni az e világon túli világot, hogy „megtalálják az idő illatát”.
Bárhol lakni jó lenne
A zen buddhizmus filozófiájában Han azt állítja, hogy a zent inkább a barátságosság, mint a bensőségesség jellemzi, és az ego, a vágy nem fontos, sőt a hely sem. Épp ezért lehetne ma vonzó a globalizált, összevissza mozgó emberek világában: a zen alapján nem kötődünk semmihez, bárhol letelepedhetünk.
A passzívnak tűnő zen igen aktív, amikor például hagyjuk, hogy a másik alkosson meg minket, ettől átalakulunk mi is. Ez a másikba, a másikkal való eggyé olvadás jellemzi a tárgyakkal való viszonyt is.
Amikor teát iszunk, el kell érni azt a szellemi állapotot, hogy a kéz úgy fogja meg a csészét, mintha egy volna vele, úgy, hogy ha már nem fogja, megőrizze magában a lenyomatát.
„Amikor énem üres, akkor az összes dolog is üres... Mi hát akkor az, amit ételnek nevezek?”
Az ókoriak, Platón, Szókratész szerint a halál költözés, a lélek nem válik hajléktalanná a halál metamorfózisában, csak átköltözik, de a zen szerint nem, mert a meghalás vándorlás. Mivel eszerint én nincs, a halál az éntelenség lehetősége. Han hangsúlyozza az ego „nagy halálát” a zenben, amely lemond minden olyan énről, bensőségességről vagy vágyról szóló gondolatról, amely a mulandó dolgok áramló világán kívül bármi máson alapul.
A zen a lelket „a világ nyitott vendégházává” teszi, vagyis a kontempláció nyitott énképet ad nekünk, amely barátságos minden emberrel, hellyel és dologgal szemben, amelyek személyként alkotnak minket.
Tökéletes üresség
A zen ideálját, a kiürülést, a tökéletes semmit csak törekvés nélkül érhetjük el. A tudatnak semmire sem szabad törekednie. Ezzel szemben a nyugati gondolkodás alapfogalma az arisztotelészi szubsztancia, ami tele van, a zen ennek ellentétére a súnjatára, az ürességre támaszkodik. Ez az üresség van a haikukban, amik a senki nézeteiként értelmezhetők. Nincs bennük lírai én, semmi nem kényszerül semmire, nem jut benne szóhoz egy ember, egy én, de ez nem rokona a Heidegger-féle személytelen versnek. Az megragadható: „Van egy mécs valahol, melyet a szél kioltott”, a haikuban rendelkezésre nem álló, megragadhatatlan minden:
Kacsa szárnyára
gyöngéden hó rakódik;
ó micsoda csönd.
Nincs itt rejtett értelem, metafora, nyilvánvaló az egész, világos. Nincs mit rejtegetnie, a mélyebb értelem hiánya adja mélységét.
A barátságosság mellett a nevetés is a zen fontos része, a hatalmas nevetés mint a szabadság végső megnyilvánulása a szellem eloldottságára utal. Jüe-san mester egy éjszaka felment egy hegyre, meglátta a holdat, és hatalmas nevetésben tört ki. Szétnevetett minden vágyakozást, igyekvést, tapadást, megmerevedést, felszabadult egy korlátlan, akadálytalan nyitottságra. Üresre nevette a szívét. A nevetés Nietzsche szerint is a szabadságot fejezi ki, nála Zarathusztra neveti szét Istent.
