Könyv-tér-kép
Daniel Arasse, a hét éve elhunyt francia művészettörténész új kötetéről. Nevét már jól ismerhetik a magyar olvasók is, például a pár éve megjelent Festménytörténeteknek köszönhetően. És most itt a várva várt folytatás, a Festménytalányok. Aki azt állítja, hogy festmények apró részleteiről beszélgetni, értekezni merő unalom, az most azonnal szaladjon ki a térre a Typotex standjához, és szerezze be a kötetet, mert olyan izgalmas élményben lesz része, mintha Agatha Christie-t olvasna, megtoldva egy kis erotikus izgalommal. Arasse nagy pernahajder, és biztosan nem orrolna meg a nagynevű művészettörténész jelentőségéhez mérten profán jelzőért: e könyvben mást sem tesz, mint küzd az „ikonográfia” dogmái ellen, azaz hogy ne hagyjuk, hogy a festmények nézegetése, befogadása közben támadó gondolatainkat az akadémikus-historikus műértelmezési szabályok, hagyományok, előírások vezessék az alapján, amit az iskolában tanítanak. Természetes, hogy eközben olykor provokatív vagy meghökkentő, amit ír, ámde eszmefuttatásai közben nemcsak hogy bevezet, de el is igazít bennünket a művészet- és művelődéstörténet sűrűjében. Gyanakvás, rákérdezés, kutakodás: az arasse-i munkamódszer szentháromsága. Ha egy mondattal akarnám összefoglalni a lényegét, akkor az a „mit keres a csizma az asztalon?” kérdés lenne. Ugyan milyen szándékkal hajtja fel a már kissé szenilis Vulcanus azt a lenge ágyéktakarót Vénusz testéről Tintoretto festményén? Mi a csodát keres a képen keresztülvánszorgó rút csiga Francesco del Cossa Angyali üdvözletén? Miről árulkodik az éjfekete szerecsen tekintete Vicces Péter (na igen, ő Pieter Bruegel, de e beszédesebb név története is kiderül) Háromkirályok imádása című képén? S legfőképpen: hová kószált el saját testén az Urbinói Vénusz bal keze egy erotikus Tiziano-festményen, miközben a háttérben is igencsak érdekes események zajlanak…
Arasse szinte feltüzeli az embert a múzeumlátogatásra, hogy – Winkelmann szellemében – személyesen is szemügyre vegye a meghökkentő részleteket, míg azonban tart a Könyvhét, mi magunk maradunk a Vörösmarty térnél, esténként pedig a jólesően borzongató festménytalányoknál…
