Ex libris
Élet és Irodalom, Pléh Csaba
Nekünk, pszichológusoknak különösen fontos kérdés az, hogy az ifjúkorunkban oly sokat emlegetett C. P. Snow-féle két kultúra megléte szakadékot jelent-e vagy a mai világban éppenséggel közeledik-e egymáshoz az ember kutatásában a kétféle emberkép. Nincsenek illúzióim, s imperialista sem szeretnék lenni. Tudom, hogy még a pszichológián belül is létezik s maradni fog az értelmező s a magyarázó felfogások kettőssége. Ugyanakkor a magyarázó felfogások világában közeledés van a természeti és a társadalmi emberkép között. Ebben a közeledésben kulcsszerepet játszik a modern neurobiológia, a megismerés-tudomány s a kiterjesztett evolúciós gondolat. Konkrét kérdésekben mutatnak rá ugyanis arra, hogy az emberi jelentésteli világ kérdései megközelíthetőek természettudományos eszközökkel. Ismertetésem egyetlen kiadó fordításaira összpontosít. A Typotex ugyanis hivatásának tartja ezt a közelítést, s sorozatokat indított ennek képviseletére. A bemutatott első kötet, Ropolyi László és Szegedi Péter szerkesztésében a Principia Philosophiae Naturalis sorozatában jelent meg, mely sorozat a természeti világkép alapkérdéseinek történeti dokumentumait mutatja be. Kovács Ilona sorozata, a Test és lélek a biológiai pszichológia törekvéseit képviseli, míg a Kampis György szerkesztette Az evolúciós gondolat sorozat azt a törekvést, mely Darwin üzenetéből építené fel az emberi világot. Ez utóbbi sorozatban jelent meg az itt tárgyalt harmadik és negyedik könyv.
...
Douwe Draaisma: Miért futnak egyre gyorsabban az évek?
Neumann könyve is sokat foglalkozik az emlékezeti szerveződés lehetséges technikai és biológiai modelljeivel. A tavalyelőtt megjelent metafora-könyve révén nálunk is ismert holland pszichológiatörténész új könyve azt mutatja meg, hogyan is gondolkozik erről a laboratóriumi pszichológia és az idegrendszeri zavarokat kutató neuropszichológia. Erőfeszítései révén új értelmezést kapunk-e köznapi emlékezeti problémáinkról, arról, hogy miért bizonyos korokra emlékezünk, miért felejtünk el neveket s így tovább. Draaisma könyve ugyanis életeseményekből s egyéni példákból indul ki, mintha Alexandr Lurija és Oliver Sachs példáját akarná követni, sajnos azonban nem olyan mély, mint példaképei. Kárpótol azonban ezért a panoráma tágassága.
Nem rendszeres emlékezetpszichológiát kap az olvasó, hanem esszékötetet a meglepő vagy érdekes emlékezeti jelenségekről. Nem sorolom elő mindet, hiszen tudományos krimiről is szó van itt. Mi az emlékezőművészek titka? Esetek elemzésén keresztül megtudjuk, s itt egy újabb „két-kultúra kapcsolat”, hogy a laboratórium úgy leplezi le ezeket a mestereket, hogy kimutatja, a klasszikus retorika bizonyos eszközeit (képalkotás, történet-szerkezet a képek köré) emelik tökélyre. Miért vannak olyan emberek – a híres savant-ok –, akik valamilyen területen kiváló emlékezetűek, másutt meg fogyatékosak? Itt a válasz sokkal biológiaibb: a két agyfélteke nem szokványos kapcsolati és érési tempója magyarázza ezeket a szétválásokat.
Hasonló módon kiderül, hogy a déja vu érzést is a féltekék, illetve bizonyos érzelmi és emlékezeti agyi rendszerek disszociációja okozza. Egyszerűen fogalmazva: az egyik rendszer később észlel valamit, mint a másik, ezért a korábbi folyamatot már a múltnak tartja. Draaisma élvezetes bemutatásában ilyen jelenségeknél a használt szöveganyag Prousttól halad egészen a mai idegsebészeti műtőasztalokig, s az olvasó sehol nem érez erőltetett ugrásokat. Éppen azért nem, mert az emlékezeti folyamatok köznapunk részei, innen kerülnek az irodalomba is, a tudományba is.
Mármint a jó vagy releváns emlékezetkutatásban. Draaisma mint alapos történész bemutatja a szárazabb dolgokat is – még Ebbinghaus is van a könyvben –, de sokkal meggyőzőbb, amikor a napi hírekbe, akár a politikai oldalakra is feljutó emlékezeti kérdésekről szól. A mai közélet telve van emlékezetpolitikai kérdésekkel. Draaisma nem tér ki a szociális vagy helyi azonosság „rázós kérdéseire”. Bemutat viszont egy nagy port felvert esetet a téves azonosítások emlékezetkutatási kezelésére, a nevezetes Demjanjuk-affért. Az évtizedek után felfedezett koncentrációs táborbeli hóhér esete igen tanulságos a traumák, a jog és az emlékezeti működés összefüggései szempontjából. Az érvelést nem mondom el, bár abban rejlik a szakmaiság, a konklúziót azonban igen: Demjanjuk gonosz volt, de nem ott, ahol látni vélték.
Draaisma többször visszatér a könyvben a hosszú távú reminiszcenciák kérdésére. A mai emlékezetkutatás nem triviális eljárásokkal azt igazolja, hogy különösen hatvan éves korból visszatekintve 20-25 év közötti életeseményeinkre emlékszünk különösen jól. Olyan évek ezek – ismét egy „két-kultúra téma” –, amelyek Mannheim Károly szerint a nemzedékek alakulásának kitüntetett évei. A magyarázati kísérletek – melyek, valljuk be, néhol még vértelenek – azzal operálnak, hogy ilyenkor történnek velünk a személyiség értékrendjét formáló „első események”. Van még mit kutatni e téren a valódi magyarázathoz, de az kiderült, hogy a hozzám hasonló örök egyetemhez kötött embereknek valóban döntő években van dolguk az ifjúsággal, s az is kiderül belőle, hogy az élethosszig tartó tanulás jelszavai közepette az életen át befolyásoló szemléletek ekkor alakulnak ki.
Draaisma hozzáállása a népszerűsítő esszéíróé. Akkor sem ijed meg, ha a magyarázatok még csupán újrafogalmazzák az eredeti kérdést. Számára a cél annak megmutatása, hogy a tudomány nem idegen az élettől. Még ha nem is magyaráz valóban, akkor is tisztázni tudja, mi is jellemzi emlékezetünket a sok vélelem közepette. A magát olvastató könyv gazdag ábraanyagát jól mutatja be a szellős tördelés, s Balogh Tamás fordítása is élvezetes. Az o megtisztelése – meg az olvasóké – is lett volna azonban, ha szakember is elolvassa a korrektúrát. Így nem maradtak volna olyan dolgok a könyvben, mint Vigockij (66. o) vagy a Brain című évszázados folyóirat könyvként aposztrofálása (176. o.).
...
