Hazugsággal nem maradhatunk az élen – Beszélgetés Érdi Péterrel
Még egy remete sem lenne képes kivonni magát az emberre oly jellemző rangsorolási játszmákból. Új könyvében (itt olvashat róla bővebben) ennek az olthatatlan szenvedélynek a gyökereit, mibenlétét és a ránk való hatásait elemzi a híres agykutató, a michigani egyetem professzora. De vajon hihetünk-e az útmutatóként használt toplisták objektivitásában? És hogyan használja ki mindezt a politika? És mikor veszik át végleg az irányítást a számítógépes algoritmusok? Többek között erről is beszélgettünk.
– Minden rangsorolás összehasonlítással indul. Megkíséreljük összehasonlítani magunkat másokkal, s megállapítani, hogy melyikünk az erősebb, gazdagabb, jobb vagy okosabb. Az összehasonlítgatások iránti olthatatlan vonzalmunk vezetett a szenvedélyes rangsoroláshoz. A rangsor azt jelenti, hogy kellőképp szervezettek vagyunk, és mit sem szeretünk jobban, mint azt gondolni, hogy kellőképp szervezettek vagyunk! Ami pedig a civilizációs betegséget illeti… Hát vannak ilyen nagyon mai kérdések: Objektívek-e az egyetemeket rangsoroló listák? Miként lehetséges országokat gazdagság, egészségügyi ellátottság, korrupciós szint vagy éppen boldogság szempontjából rangsorolni. Hogyan találhatjuk meg a legmegfelelőbb internetes oldalakat. Hogyan rangsoroljuk az alkalmazottakat. Melyik szállodába (ne) menjünk nyaraláskor. Napestig folytathatnám.
– A könyv kimondatlan tanácsa, hogy még a legobjektívebb toplistának se higgyünk, mert a szubjektivitás mindegyiket áthatja és manipulálja is. Vagy mégse legyünk ilyen szigorúak?
– Kicsit máshogy fogalmaznék. Annak az állításnak nem lehet elvitatni az objektivitását, hogy az idei olimpián az olasz Marcell Jacobs futotta legrövidebb idő alatt a száz métert. Minden olyan dolog az „objektív realitás” körébe tartozik, ami független a megfigyelőtől, illetve a tudatos figyelemtől. Az olyan rangsorok azonban, mint a toplisták többsége, szubjektív kategorizációkon alapulnak, s mint ilyenek, az objektivitásnak legfeljebb az illúzióját nyújthatják. Osztályozni kénytelen oktatóként tisztában vagyok vele, hogy egyszerűen lehetetlen mindig objektívnek lenni.
– De mintha élveznénk is, hogy időnként szubjektívek lehetünk fontos dolgokban.
– Nehéz tagadni, és nincs is miért, hogy az objektivitást nem feltétlenül szeretjük. Különösen akkor nem, ha a teljesítményünk, honlapunk, cégünk vagy vállalkozásunk alkalmasint jobb színben tüntethető fel, magasabb pontszámot, jobb helyezést kaphat egy listán, mint amilyet (sóhajt) valójában érdemel. De azért nagyon csalni általában nem szoktunk. Nem vagyok morálatléta… Kicsit kozmetikázni, azt hiszem, az még bocsánatos bűn. Szeretném azt hinni, hogy ordas hazudozással nem lehet tartósan az élen maradni. A társadalom alapvető szabályozási mechanizmusai hosszabb távon mégiscsak működnek.
– Az egyik példája nyomán kiderül, hogy rangos egyetemek is készek a rangsorok szempontjaihoz idomulni csak azért, hogy minél előkelőbb helyen végezzenek. A listák alakítják a gyermekeink életét?
– Tetszik, vagy sem, a rangsorok áthatják életünk minden szegmensét. Nem lehet előlük kitérni. A társadalom ma elvárja, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott intézmények átláthatóságának, elszámoltathatóságának és összehasonlíthatóságának legyenek kritériumai. A rangsorolást mindig értékelés előzi meg. Miként lehetne egy olyan intézmény teljesítményét, mint például egy egyetem, egyetlen pontszámmal helytállóan összegezni. Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. A különböző értékelő szervezetek kidolgozzák a saját mérési módszerüket, és előállítanak valamilyen, a működésre jellemző számot.
– Az egyetemek rangsorolása századunk rögeszméjévé vált, és nem túlzás azt állítani, hogy mindenki egyszerre használja és kritizálja a meglévő rangsorokat. A rangsorolás itt van velünk, és itt is lesz, azaz a legjobb, amit tehetünk, ha megismerkedünk a játék törvényszerűségeivel. Való igaz, hogy a rangsorolásnak kettős funkciója van. Egyrészt tükröt tart a múltra, másrészt hajtóereje a jövőbeli változásoknak. Van, aki a mérőszámok zsarnokságától tart, és nem vitás, hogy adatmanipulációval időlegesen előbbre lehet kerülni a rangsorban, de tartósan nem lehet egy hamis képet fenntartani.
– A politika hogyan fordítja a maga hasznára a bennünk élő rangsorolás igényét? Az biztos, hogy minden politikus imád olyan listákkal előhozakodni, amelyen a saját nemzete és országa áll az első helyen…
– Önmagában nem kiáltanék farkast csak azért, mert a sok lehetséges mérőszám közül egy kormánypárti politikus azokat a listákat hangsúlyozza, amelyikben az eredmények az ő szempontjából jobbak.
Kiegyensúlyozott médiaviszonyok mellett majd egy másik politikus rákérdez és rámutat, hogy egy másik, esetleg sokkal fontosabb listán a helyzet sokkal rosszabb.
Bár Amerikában nagyjából kiegyenlítettek ezek a viszonyok, közhely, hogy véleménybuborékban élünk, olyan híreket szeretünk olvasni, ami a korábbi nézeteinket megerősíti. Nem tudok határozott tanácsot adni, mondjuk, a 444.hu hűséges olvasóinak, hogy böngészési idejük hány százalékát fordítsák a 888.hu olvasására. A számok veszélyesek, de legyen akkor talán… öt százalék
– Úgy tűnik, hogy a rangsorokban megbúvó tekintélynek korunk információáradatában jóval nagyobb szerepe van mint korábban bármikor. Hogyan vértezhetjük fel magunkat a manipuláció ellen?
– Nem kell mindig védekezni. Ha mondjuk valamilyen okból a kivándorláson gondolkozunk, bízzunk a listában, és inkább válasszuk Dániát, mint Szudánt! A legjobb, amit tenni tudunk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a képességeink korlátozottak. A minket érő szenzoros információknak csak igen kis részét vesszük észre, tudjuk feldolgozni. Tanulási képességünk, memóriánk meglehetősen korlátozott. A modern technológia mesterséges eszközei kitágítják percepciós és kognitív lehetőségeinket. Mindazonáltal jó, ha emlékeztetjük magunkat gondolkozásunk korlátaira. Kicsit másként fogalmazva: bízzunk a tudományban akkor is, amikor a tudományos gondolkodás határaira hívja fel a figyelmet.
– Van itt valami, amit nagyon ki kell hangsúlyozni: az algoritmusok emberi feltevéseken alapulnak, szóval nem ördögtől valók. A gépi algoritmusok sokszor jobban teljesítenek, mint az emberi szakértők. Elsősorban azért, mert az adatok hatalmas tengerében fel tudnak fedezni olyan mintázatokat, amelyeket az emberi szem és agy nem. Viszont elég okosak vagyunk ahhoz, hogy ilyen algoritmusokat gyártsunk.
Nyilván feszültség van abban, hogy a mesterséges intelligencia mennyire veszélyezteti a szabadságjogainkat. Kamerák, szenzorok, pénzmozgások és a közösségimédia-tevékenység elemzése… Ismerjük a veszélyeket.
Gyanús, hogy Kínában valamiféle digitális autoritarizmus alakul ki épp most. Két dolgot látok most sok más emberrel együtt. Először is szükség van a mesterséges intelligencia jogi korlátozására. Másodszor, abban reménykedhetünk, hogy az informatikusok és a társadalomtudósok együtt fognak dolgozni azért, hogy etikus algoritmusok javaslatait használjuk. A technológia van értünk, és nem fordítva.
– Mi aggasztja a legjobban a közeljövőt tekintve?
– Korlátozottan, de optimista vagyok. A világ eddig sem pusztult el, talán a közeljövőben sem fog. De rendben, válaszolok a kérdésére. Az aggaszt, hogy tévedhetek.
