„Ki lesz az helyettem?” – ÉS könyvkritika - LXIX. évfolyam, 2. szám
A könyv a szociális média és a demokrácia válságának korában figyelmeztet az etikai tétjére: „Ha az igazságosságnak van értelme, ha több, mint társadalmi szokás, akkor annak az erőnek a neve, amely megtart minket önmagunk előtt. Íme, a nagy tét, ami Platón óta megtorpanásra késztet minket: megtenni az igazságosságot annak, ami megtart minket önmagunk előtt, és nem mások tekintete előtt. Megállunk-e önmagunk előtt?” Ez a kérdés túl van minden „önmegvalósító” vagy öngyógyító pszichologizáláson, amely a fogyasztói, mediatizált szubjektum számára az ént és az identitást jelenti.
Frédéric Gros második filozófiai esszékötetét olvashatjuk magyarul, ezúttal Csordás Gábor értő fordításának köszönhetően.
Magyarországon kevéssé művelt és alábecsült műfaj. A filozófiai esszé úgy tesz, mintha nem volna mögötte ezernyi ismeret, kiküzdött tudás – és nemcsak úgy tesz, hanem valóban át is adja magát a gondolat kalandjának. Ezzel szólítja meg olvasóját, így lépi át termékeny módon a „szakma” határait. Az ismeretanyag „elfelejtésében” így a filozófia eredetére való emlékezés működik. Gondolatnak és írásnak ez a közös kalandja egyben azt a többletet adja a gondolatnak, hogy nem kell lineárisan haladnia, hanem kerülő utakon és kitérőkön közelítheti meg célját. Több irányból: párbeszédet folytatva filozófusokkal, írókkal, politikai gondolkodókkal és magukkal az elemi tapasztalatainkkal is.
Míg A gyaloglás filozófiája esszék lazán kapcsolódó füzére, addig az Engedetlenség strukturáltabban épül fel: végigveszi az engedelmesség formáit: az alávetettség, a hozzájárulás, a konformizmus lehetőségeit, hogy eljusson az engedetlenség módozataihoz, a minimális engedelmességhez, az ellenálláshoz, a lázadáshoz, végül egy kritikus demokrácia eszméjéhez. Az Engedetlenség-kötet esszéiben Gros kérdésfelvetésének íve La Boétie Az önkéntes szolgaságról című művétől halad Hannah Arendtig, annak Eichmann-könyvéig. És emellett vagy ezzel összekapcsolódva van a könyvnek egy másik íve Dosztojevszkij nagy inkvizítorától (és Jézusától) egészen a platóni Szókratészig és Gügész gyűrűjéig. Merész ívek önmagukban is, egymásra vonatkoztatva még inkább, Gros mégis képes meghúzni őket, így izgalmas művet alkot, amelynek megtorpanásai is gondolkodásra késztetnek (például a 11. fejezet végén).
La Boétie, Montaigne egykori barátja megfordítja pillantásunkat, melyet lenyűgöz az őrült zsarnokok embertelen természete, és az alattvalókra irányítja. Egyetlen embernek „hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok”? Nem az elnyomó különleges tehát, hanem az „önkéntes szolgaság” vágya megbotránkoztató: „Nem csupán engedelmeskedni, de szolgálni látunk számtalan embert.” Ezt nevezi engedelmességtöbbletnek Gros, annak a többletnek, amely előmozdítja a zsarnok ügyét, és amely sok kis elnyomót hoz létre egy országban. Ezt a többletet mutatja ki Gros Eichmann esetében is, akinek fáradhatatlan, energikus szervezőkészsége százezrek haláláért felelős. Gros felhívja rá a figyelmet, hogy Eichmann nem tagadta felelősségét, nem állította, hogy nem volt választása. De a választását korlátozta: mindenképp engedelmeskednie kellett a „bálványoknak” (a náci vezérkar félisteneinek), és ő lelkiismeretesen engedelmeskedett, nem hanyagul. Hannah Arendt „ostobának”, gondolattalannak nevezi, de ez nem menti fel: a felelősséget ő viseli ezért a gondolattalanságért.
A könyv a szociális média és a demokrácia válságának korában figyelmeztet az etikai tétjére: „Ha az igazságosságnak van értelme, ha több mint társadalmi szokás, akkor annak az erőnek a neve, amely megtart minket önmagunk előtt. Íme, a nagy tét, ami Platón óta megtorpanásra késztet minket: megtenni az igazságosságot annak, ami megtart minket önmagunk előtt, és nem mások tekintete előtt. Megállunk-e önmagunk előtt?” Ez a kérdés túl van minden „önmegvalósító” vagy öngyógyító pszichologizáláson, amely a fogyasztói, mediatizált szubjektum számára az ént és az identitást jelenti. Gros Thoreau-t idézi: „Ha én nem vagyok én, ki lesz az helyettem?” Ez az átruházhatatlanság Gros szerint a felelős és engedetlen szubjektum elve. „Fölfedezni magunkban az átruházhatatlan ént, annyi, mint meghallani a felszólítást, hogy másokért cselekedjünk, a sürgetőnek érzett igazságosságot éltessük. A konformizmus politikai ellentéte nem az egyedülálló, egyszeri én, amely végre önmaga akar lenni, hanem az átruházhatatlan én, amely egyetemes méltóságra kötelez.”
Éppen ez kapcsolja össze az etikát és a politikát Gros számára, azt, amit polgári különvéleménynek és kritikus demokráciának nevez. A demokrácia ezért számára nem korlátozható eljárások és szabályok halmazára, mert „nem egy politikai rendszer a sok között, mint inkább kritikai folyamat, amely minden rendszert átszel, és pontosan arra kötelez, hogy »demokratikusabbak« legyenek. A szabadság, egyenlőség és szolidaritás követelése.”
