Ház szemekkel
A regényben együtt élő három generáció közül a legfiatalabbak maguk a címbéli ártatlanok, vagyis a négy unokatestvér: Dina, Doru, Matei és Ana, az elbeszélő. Minden más szereplő tulajdonképpen az ő naiv, gyermeki jósággal és őszinteséggel telt világuk fenntartásának van alárendelve. Hosszú távon azonban a nagy gonddal szőtt védőháló helyenként felfeslik, és elkerülhetetlenné válik, hogy a hétköznapok problémái és a politikai rendszer anomáliái beszivárogjanak a gyerekek életébe.
A 60-as és 70-es évek Romániáját többnyire nem a gondtalan gyerekkorral asszociáljuk, sokkal inkább a kommunista rezsim hírhedt megszorításaival és kegyetlenségeivel. Ioana Pârvulescu Ártatlanok című önéletrajzi regényében mégis kísérletet tesz arra, hogy a kor politikai viszontagságain felülkerekedve fesse meg a gyerekkor mesés, ámbár törékeny világát. Ennek az idillikus nosztalgiának az alapja a brassói Vlagyimir Majakovszkij utcában álló ódon családi ház, amely nemcsak az emlékezés elsődleges katalizátora, hanem a regény alfája és ómegája. Amellett, hogy ez a mitikus tér szerkezetileg is keretezi a művet, a lakóház egy olyan megszemélyesített térré válik, amelynek arca van, a két ablak „a ház két szeme, lent, középen a boltíves bejárat a duzzadt szája” (9.), és amelyhez „vérségi kötelék fűz” (288.), hiszen maga „is családtag volt, és a genetikai kódjában megőrzött valamit mindazokból, akiknek egy ideig otthont adott” (288.). Az egyszerre családregényként, memoárként és bildungsromanként is olvasható mű középpontjában álló, biztonságot nyújtó családi ház elsősorban mégis a gyerekkor metaforája marad.
A regényben együtt élő három generáció közül a legfiatalabbak maguk a címbéli ártatlanok, vagyis a négy unokatestvér: Dina, Doru, Matei és Ana, az elbeszélő. Minden más szereplő tulajdonképpen az ő naiv, gyermeki jósággal és őszinteséggel telt világuk fenntartásának van alárendelve. Hosszú távon azonban a nagy gonddal szőtt védőháló helyenként felfeslik, és elkerülhetetlenné válik, hogy a hétköznapok problémái és a politikai rendszer anomáliái beszivárogjanak a gyerekek életébe.
Jóllehet Pârvulescu több gyerekkönyv szerzője, a téma és a Nagy Norbert által tervezett, rajzfilmeket imitáló borító meglehetősen megtévesztő, hiszen könnyedén keltheti egy ifjúsági regény benyomását. Helyenként pedig úgy tűnik, mintha a regény maga sem lenne biztos a saját célcsoportjában. Ehhez nagyban hozzájárul az ambivalens elbeszélő, aki bár egy retrospektív pozícióból tekint vissza, a felnőtt narrátor visszaemlékezéseibe mégis bele-belevegyül a gyermeki perspektíva. Mindemellett a különálló történetekként is kezelhető fejezetek stílusukban és szerkezeti ívükben is imitálják a műmeséket, amelyeket az olyan nosztalgikus elemek tesznek igazán otthonossá az olvasó számára, mint a gyerekkor elkerülhetetlen részét képező labdajátékok, a kézen-közön vándorló szalvétagyűjtemények értékes darabjai, a helyi erdőkben tett hosszú kirándulások és az idő által megszépült testvéri civódások. Egy fontos visszatérő elem továbbá a mese a mesében, az emlékkép az emlékképben, amely során a szülők és nagyszülők fiktív vagy valós történetei ékelődnek be a gyerekek mindennapjaiba, ezáltal pedig az elbeszélésbe is.
Minden érv amellett szólna tehát, hogy egy bájos nosztalgiával megírt ifjúsági regény címkéjével illessük ezt a könyvet, a sorok közé mégis szinte láthatatlanul türemkednek be a történelmi és várostörténeti mementók, mint az egész Brassót és környékét egyaránt megrázó földrengéssorozat, a kommunista lakáspolitika és a tömbházak képében megjelenő urbanizációs törekvések, az éjjel sem alvó Securitate, az embertelen kínzások, a hírhedt börtönök, a fejadagok és a reggeli sorban állások, a születésszám növelését befolyásoló politikai lépések, az államosítás és a ritkaságszámba menő, már-már egzotikumnak számító belga vendég. Bár ezek a megszorítások csak a retrospektív elbeszélő szemüvegén keresztül bontakozhatnak ki teljes mértékben, mégis az ártatlanok felnőtté válásának integráns részei lesznek, akárcsak az olyan meghatározó pillanatok, mint az első szerelem és az első komoly veszteségélmény vagy a családi egység felbomlása. Pârvulescu regényének valódi tétje így nemcsak a gyerekkor előtti főhajtás, hanem tanúságtétel az egyes életszakaszok közötti átjárhatóságról és az emlékezés aktusának és attitűdjének identitásképző szerepéről.
