Extensa
kultnaplo.blogspot.hu, 2014. március 11., Pomsár Péter
Egészen komoly mélységeket mutató, szépirodalmi sci-fi Jacek Dukaj, Lem szellemi örököse tollából. Az Extensa üde színfolt a magyar nyelvű fantasztikus irodalomban, érdemes elolvasni.
A Typotex "Science in Fiction" sorozata egy ideje már piszkálja a kíváncsiságomat. A könyvek borítói nagyon jók, tetszik ez a kopottas, minimalista stílus, a legtöbbet simán kiraknám poszterméretben a falamra. Az igazi kérdés, hogy a tartalom fel tud-e érni a külsőhöz, mit tudnak ezek a nálunk gyakorlatilag ismeretlen szerzők, és van-e létjogosultsága annak, ha valaki a szépirodalmat keveri a "kemény" tudománnyal.
A válasz az eddig elolvasott két Jacek Dukaj-regény alapján nagyon határozott igen. Az Extensa, ahogy a Zuzanna és a világmindenség is, üdítő kivétel és ezalatt nem feltétlenül a szépirodalmiságot értem. Ami igazán megfogott bennük - és ez főleg az Extensára jellemző -, az, hogy nem nézik hülyének az olvasót. Dukaj nem bonyolódik redundáns magyarázatokba, bőven elég félmondatokkal, egy-egy szóval utalnia háttérben megbúvó dolgokra, ha valaki elég intelligens, úgyis megérti.
Persze ez nyilván rettentően sznob dolognak hangzik, de a valódi sci-fi mindig is az átlagnál műveltebb, intelligensebb, magasabban iskolázott olvasók zsánere volt. Az más kérdés, hogy a magyar könyvpiac egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy nagy számban jelenjenek meg hasonló könyvek. Ha egy kiadó sikeres akar lenni, a tömegeket kell céloznia és csak ha igazán elszánt, akkor jelentet meg az extra profitból, vagy jelen esetben uniós pályázati pénzből ilyesmit. A hasonló próbálkozásokat mindig nagyra becsülöm, jó olyan történetekkel találkozni, amikben nem csak elmerül az ember, hanem szellemi kihívást is jelentenek.
Mindennek ellenére az Extensa távolról sem tökéletes. A prológus és az első fejezet után simán félredobtam volna a könyvet, szerencsére volt még öt percem a metrón és folytattam - mint az most már egyértelmű, megérte. Lassan indulnak be a dolgok, az eleje még olyasféle b-kategóriás (-nak tűnő) szépirodalom, amiért vaskos pályázati pénzeket akasztanak le a belterjes irodalmi társaságok magukat rendkívül nagyra tartó, befutott művésznek képzelő tagjai. Annyi a különbség, hogy ez a könyv nem visel magán levendulaszín védőborítót, Lengyelország egyik legnevesebb sci-fi írójának műve és ott figyel rajta háromszor is az EPR-paradoxon kifejezés, na meg persze a legfontosabb: később jobb lesz.
Sőt, sokkal jobb. Az egész sztori alig több nettó kétszáztíz oldalnál, gyakorlatilag több helyet foglalnak az oldalból a margók, mint a szövegtükör, ilyen terjedelmű történetnél simán működik, hogy csak később derül fény a korábbi események hátterére, valódi mibenlétére, egyszerűen nincs annyi történés, hogy elfelejtsük. Ámbár azért érdemes a végén újraolvasni az elejét... Az meg külön jó, ha időnként előre eltaláljuk a magyarázatot, ilyenkor jöhet virtuálisan a cinkos összekacsintás az íróval, látom, mire megy ki a játék.
Először csak egy tizenéves sráccal találkozunk, aki a hajdani, technológiai civilizáció maradványain éldegél családjával, kvázi középkori körülmények között (nem Babits hatása, pl. az ázsiai lovasnomádok és a skandináv népek hagyományos költészetére is jellemző az alliteráció). Aztán megjelenik a fantasztikum, talán fantasy, talán horror, végül egyértelműen sci-fi, hiszen a kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától. Itt pedig nagyon is fejlett technológiáról van szó, bár az elméleti alapjai már napjainkban is léteznek. Aztán a srác szerelmes lesz, felnő, majd váratlanul szoros kapcsolatba kerül a megtagadott technológiával, egy egész új világ tárul fel előtte. Illetve kettő, de a fizikailag közelebbi egyáltalán nem olyan közvetlen, mint a négyszázötven fényév távolságban lévő Medúza és bolygórendszere.
Közben pedig olyan mellékes dolgokról is szó esik, mint a szülő-gyermek kapcsolat, egy házasság kiüresedése, érzelmi elidegenedés, halál, idegen intelligencia, vagy éppen a Mi az ember? ismerős kérdése. Jófajta kérdések, ihlető gondolatok ezek, szerencsére nincsenek túlmisztifikálva, pont annyira vannak csak jelen, hogy az ember elgondolkodjon egy kicsit, esetleg felidézze néhány korábbi olvasmányát. Semmi sincs túlmagyarázva, jó ez így, válaszolja csak meg az olvasó a kérdéseket, vagy ami még jobb, beszélgessen el róluk valakivel. Komolyan, megéri.
Sőt, sokkal jobb. Az egész sztori alig több nettó kétszáztíz oldalnál, gyakorlatilag több helyet foglalnak az oldalból a margók, mint a szövegtükör, ilyen terjedelmű történetnél simán működik, hogy csak később derül fény a korábbi események hátterére, valódi mibenlétére, egyszerűen nincs annyi történés, hogy elfelejtsük. Ámbár azért érdemes a végén újraolvasni az elejét... Az meg külön jó, ha időnként előre eltaláljuk a magyarázatot, ilyenkor jöhet virtuálisan a cinkos összekacsintás az íróval, látom, mire megy ki a játék.
Először csak egy tizenéves sráccal találkozunk, aki a hajdani, technológiai civilizáció maradványain éldegél családjával, kvázi középkori körülmények között (nem Babits hatása, pl. az ázsiai lovasnomádok és a skandináv népek hagyományos költészetére is jellemző az alliteráció). Aztán megjelenik a fantasztikum, talán fantasy, talán horror, végül egyértelműen sci-fi, hiszen a kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától. Itt pedig nagyon is fejlett technológiáról van szó, bár az elméleti alapjai már napjainkban is léteznek. Aztán a srác szerelmes lesz, felnő, majd váratlanul szoros kapcsolatba kerül a megtagadott technológiával, egy egész új világ tárul fel előtte. Illetve kettő, de a fizikailag közelebbi egyáltalán nem olyan közvetlen, mint a négyszázötven fényév távolságban lévő Medúza és bolygórendszere.
Közben pedig olyan mellékes dolgokról is szó esik, mint a szülő-gyermek kapcsolat, egy házasság kiüresedése, érzelmi elidegenedés, halál, idegen intelligencia, vagy éppen a Mi az ember? ismerős kérdése. Jófajta kérdések, ihlető gondolatok ezek, szerencsére nincsenek túlmisztifikálva, pont annyira vannak csak jelen, hogy az ember elgondolkodjon egy kicsit, esetleg felidézze néhány korábbi olvasmányát. Semmi sincs túlmagyarázva, jó ez így, válaszolja csak meg az olvasó a kérdéseket, vagy ami még jobb, beszélgessen el róluk valakivel. Komolyan, megéri.
