Érződik-e, ha kerekesszékes az író?
Határt szab, vagy éppen új távlatokat nyit, ha valaki nem képes járni? Valószínűleg nem létezik általános válasz erre a kérdésre, hiszen mindannyian másként vagyunk egyformák. Van-e értelme annak, ha az előbbi kérdést szűkebbre vesszük, és megvizsgáljuk azt, hogy más-e egy író – másfajta irodalmat hoz-e létre – ha mozgásában korlátozott… és ugyanezt megkérdezhetnénk: van-e női irodalom, s abba beletartozik-e minden nőnemű író? (Sőt: művelhet-e hiteles női irodalmat egy férfi?) S ennek mintájára végigvehetjük az emberi meghatározottságok sorát! Végigmehetünk nemzetiség, vagy akár szakmák szerint is a jeles írók névsorán. Nem hiszem, hogy könnyen találunk megfelelési pontokat az irodalmon kívüli/túli tulajdonságok szerint.
HOGY KERÜL IDE EZ A SOK MARHASÁG?
Az 1981-ben született Jan Grue novelláskötete, a Test és elme kapcsán. A fülszöveg első mondata ez: „Jan Grue kerekesszékben él.” Én, balga pedig a kötet elolvasása előtt beleakadtam ebbe a mondatba, azt gondoltam, fontos, így aztán a „kerekesszékesség” biztos tudatában – annak nyomait a szövegben keresve – olvastam végig a tucatnyi novellát tartalmazó kötetet. A könyv összességében olyan eklektikus, hogy ehhez hasonlót egyetlen szerzőtől, egyetlen köteten belül a legritkább esetben találhatunk. Olyan, mintha Jan Grue minden egyes történet megírásához másik elmét rántott volna elő a sublótból. Másik testet nyilván nem tud! Minden történet önálló univerzum, van ahol a jelenbe szűrődő mitikus múlt csapja szemközt az olvasót, s van. ahol a kínosan egyszerű jelen miatt érzünk együtt a majdnem képregény-szereplő főhőssel. Némelyik történet egészen hagyományos formájú, bár meglepetésektől sem mentes, máshol a szerző az irodalom határait próbálja feltételezni. Szépséges sokszínűség és – gyaníthatóan – tudatos eklektika forrasztja kötetté a történeteket, melyek bizonyára próbára tették a fordítót, Petrikovics Editet is. Kemény és fegyelmezett munka lehetett, amíg a Kropp og sinn-ből Test és elme lett. Le a kalappal!
És le a kalappal a kiadó előtt is, amelyik felvállalta, hogy piacra dobja ezt a zavarba ejtő kötetet egy olyan magyar valóságban, ahol (sajnos) borítékolhatóan nem ez lesz az év sikerkönyve. Pedig én nem tiltakoznék, sőt…
HOGY IS ÁLLUNK AZZAL A KEREKESSZÉKKEL?
Passz. Bevallom, nem akadtam olyan nyomra, ami eligazítana. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez és úgy követelnének választ, akkor a talán megpróbálnám a test rabságából levezetni az elme, a fantázia szabadságát. Szóval, ha fegyverrel fenyegetnének, valami ilyesmit dadognék:
Jan Grue novellái hihetetlen szabadságról árulkodnak, olyan ember szabadságáról, aki járni nem tud, de szabadon szárnyalni annál inkább.
(Most óvatosan körülnézek, nincsen senki a közelben, pláne nem lőfegyverrel, szóval nem kell magyarázatot erőltetnem, inkább elolvasom újra a Minótaurosz-novellát. Ez a kedvencem!)
