Elmondható
A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.
Ebben az időszakban e kis ország, bár elvesztette teljes szuverenitását, látszólag képes még valamennyi önállóságra, különösen a belpolitikájában. A király még a helyén maradhatott.
A megszállástól függetlenül, vagy éppen annak hatására Harriet férje, Gerhard önszántából csatlakozik pilótaként a Luftwafféhoz, hogy a finnek oldalán harcoljon a bolsevik veszedelem ellen az északi háborúban. Harriet Gerhardra ideális férjként, apaként és hős katonaként tekint, akire büszkén nézhetnek majd fel a fiai. Ám az idill hamar véget ér, az egyik bevetésen találat éri Gerhard gépét, s hősi halált hal. Harriet összeroppan a veszteségtől, fiait ideiglenesen egy intézetben helyezi el, és Németországba utazik szintén dán barátnőjéhez, Gudrunhoz, aki magas rangú katonatiszt feleségeként éli napjait Münchenben, Hitler hatalmának kilencedik évében, elit villában lakik, s a rendszer biztosította alkalmazottakkal (hadifoglyokkal), valamint alkohol és kábítószerek fogyasztásával. Ebben a környezetben a háborúzó ország szegénységéből és ellátási zavaraiból is keveset észlel. Ez a vizit, különösen az utókor történelmi tapasztalatainak birtokában őrültségnek is tűnhet, ám Harriet világlátásával eleinte összeegyeztethető. Mi több, harciasságot, bátorságot, nonkonformizmust sugall, összhangban a fiatal özvegy személyiségével. A harmincas évei elején járó kétgyermekes, dekoratív Harriet emléktúraként, traumafeldolgozásként tekint a látogatásra. Biztos erkölcsi alapokból építkezik, de arról, hogy miért harcolt Gerhard oly elszántan a szovjetek ellen, s mit jelent az, hogy Németország számos európai állammal vív háborút, nem gondol semmit. Vagyis próbál semmit sem gondolni. Ő csak egy feleség a férfiak uralta világban. Abban sem lát kivetnivalót, hogy a hitleri Németország özvegyi nyugdíjából tartja fenn magát és gyerekeit.
Harriet szemszögéből, az ő belső monológján keresztül fedezzük fel azt a világot, amelyet az emberek az intézményesített diktatúra napi rutinjában élnek meg. Kezdetben előítélet-mentesen, egy átlagos dán polgári középosztályi nő szemén keresztül érzékeli Münchent, s fedezi fel apránként a titkait, a lakosait. Érdeklődéssel figyeli a nagyváros életét, a furcsa szokásokat, a Führer-kultuszt, a nélkülözés és a győzelemittas propaganda mindent elborító kettősségét. Bátran-együgyűen-naivan szembesül a müncheni-hitleri német szokásokkal, saját magát a rendszeren kívülállónak tekinti, ő „csak” egy dán hős özvegye, neki tisztelet jár. A kívülállása abban a pillanatban elbukik, amikor kiszolgáltatottá válik ő maga is, amikor a rendszerbe végleg be kell tagozódnia: komoly protekcióval próbál vonatjegyet szerezni, hogy elhagyhassa az országot.
Az eseményeket, a finom pszichológiai váltásokat vagy a nagy drámai hullámzásokat Harriet élőben közvetített, jelen idejű narrációja még erőteljesebbé teszi. Hatalmas lendülettel megírt szöveg ez, amely nem tagolódik klasszikus leírásokra, párbeszédekre, drámai szerkezete folyamatosan fenntartja az izgalmat, a szorongást: „Nincs kedvem ünnepelni, amíg nincs a kezemben a vonatjegy. Belép Ingrid, hogy leszedje az asztalt. Ügyetlen és kétbalkezes. Láthatóan nem mozog otthonosan a háztartás »kellemes« világában. Próbálom elkapni a tekintetét. Nem lát. Befelé figyel. Gudrun megadja magát. Felhívom Gustavot, mondja és feláll. Köszönöm, drága Gudrun. Szinte sírhatnékom támad a hálától. Ahogy közeledik az elutazás ideje, egyre idegesebb vagyok, hogy nem tudok hazatérni. Uralkodnom kell az érzéseimen. Nem szeretnék gyengének mutatkozni. Megvetem a gyengeséget. Különösen a sajátomat. Az előszobából kiabálás hallatszik. Kisietünk. Ingridet rendőrök veszik körül.”
A hitleri macsó világban, ahol a nők elsődleges feladata a gyerek- s ezáltal a katona-utánpótlás biztosítása, Harriet és Gudrun csetlik-botlik a tomboló férfiak között. Gudrun németebbnek akar látszani a németeknél, vagyis maga is felsőbbrendű árjaként tekint magára és családjára, ám a végén az ő személyes drámájába is betekintést nyerünk. Harriet ezzel szemben kiegyensúlyozottabb, edukáltabb skandináv középpolgár, társadalmi pozícióját, a hős özvegy arcképét próbálja fenntartani, ám az egyre jobban repedezik: „Kiválasztom a megfelelő öltözéket, amiben kellően magabiztos leszek. Megteremtem a kereteket. Nem akarok feltűnni. A tisztes özvegy és anya stílust választom. Nem bújok feketébe, csak szürkébe. Lábszárközépig érő pepita szoknyát húzok. Hozzá egy nem túl szűk, halvány rózsaszín kardigánt veszek fel. Már a ruhám minősége is megütközést fog kelteni. Irigykedni fognak, és ez rontja az esélyeimet. Ezen azonban nem tudok változtatni. Csak abból választhatok, amit magammal hoztam. Vigyáznom kell, nehogy paranoiddá váljak. Még ha az itteni levegő tele is van paranoiával. De nekem nem Németország az otthonom.”
Nem idealizált nőtípusok ők, nagyon is árnyalt, halandó, tragikus sorsú figurák. Harriet hangja bevezet minket a nácizmus felfoghatatlan hétköznapjaiba, hol csodálkozó, hol értetlen, hol felháborodott, hol beletörődött kommentárjain keresztül hatolunk egyre mélyebbre a pokol bugyraiba.
