Interjú a szerzővel – „Aki azt állítja, hogy semleges, az akaratlanul is a hatalom oldalára áll.”
Őrülten és halálosan című regényében egy Münchenben vendégeskedő dán özvegy szemével látjuk a náci Németországot, de főhősén keresztül azt is megmutatja, hogy szövik át a diktatúra csápjai még annak a tudatát is, aki igyekszik kritikusan gondolkodni a világról. Kirsten Thorup, aki a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként járt Budapesten, a Jelennek adott interjújában elmondja, mit gondol a diktatúrák és a csábítás viszonyáról, a nők helyzetéről, a sehova se állásról, és arról, hogy a háborúk miért zajlanak folyamatos jelenidőben.
A regénye vonatúttal kezdődik, és azzal is ér véget, viszont a két jelenet közt eltelő időben a főhőse nagyon sokat változik. Harriet keményebb, ellenállóbb lett Németországban, sok dologhoz hozzáedződött, és ez az, ami engem igazán érdekel: tényleg úgy gondolja, hogy mindenhez hozzá lehet szokni? A diktatúrákhoz is, a hallgatáshoz is, ahhoz is, hogy félrenézzünk, ha épp csoportos nemi erőszakot követnek el egy fiatal lányon, akivel egy fedél alatt élünk?
Rendkívüli módon foglalkoztat ez a kérdés. Hozzá lehet szokni egy elnyomó rendszerhez? El lehet fordítani a tekintetünket a borzalmak láttán? Hogy lehet mindezek után nyugodtan aludni? Örökké aktuális dilemmáról beszélünk, bár természetesen a második világháború idején élet-halál kérdés volt, hogy ki mit kezd vele. A kegyetlenség örök, mindegy, hogy tőlünk távol vagy hozzánk közel követik el, ezért is fontos, hogy tudjuk, miként reagálunk rá. Európában jelenleg is háború zajlik, egyre közelebb és közelebb ér hozzánk, vagyis egyre élesebben látjuk a következményeit. Látjuk a pusztítást, látjuk a kegyetlenséget, és látjuk mindezek nyomait, függetlenül attól, hogy melyik oldalon állunk. Itt szeretném leszögezni: bárhogy bizonygatják is egyesek, én nem hiszek a semlegességben. Aki azt állítja, hogy semleges, hogy nem áll egyik oldalon sem, az akaratlanul is a hatalom oldalára áll.
2018-ban kezdte írni a könyvet, négy évvel később Oroszország megtámadta Ukrajnát, de addig a háború távoli jelenség volt, messze élő emberek problémája, ha cinikusabban akarok fogalmazni.
Az elmúlt években megváltozott a háborúhoz való viszonyunk, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy jelen idejű lesz a szöveg. Nem lehet múlt időben elmondani azt, ami épp most, épp velünk is történik. Tudatos döntés volt részemről, hogy emlékeztessem az olvasókat: amit papírra vetettem, az a folyamatos jelen, ha úgy tetszik. Hozzászoktunk a háborúkhoz, hisz úgy éljük az életünket, hogy valahol mindig szólnak a fegyverek. Többek között ezért is írok arról, hogy miként érinti ez az átlagembereket, a civil lakosságot, mert annyira a hétköznapok részévé vált.
Harriet civilsége azért nem teljes, hiszen hadiözvegy, a férje a légierőnél szolgált.
Valóban, először Dániában, aztán, mikor Németország megszállta az országot, beállt a Luftwaffe kötelékébe, aztán elesett a keleti fronton. Harriet meg szó szerint sokkot kapott a fájdalomtól, fogta hát a bőröndjét, kijárta a szükséges engedélyeket, és elindult Münchenbe a barátaikhoz. Itt egy kétségbeesett özvegyet látunk, aki próbál elmenekülni a fájdalma elől, noha mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. Az ember fogja magát, és elutazik a külföldön élő barátaihoz, hogy gyógyítsa az összetört szívét, nem gondolná, hogy mikor tömegével halnak meg emberek a harcokban, akkor valaki ennyire hétköznapi, ennyire civil módon fog viselkedni, és mégis.
Kérdés, hogy mennyire terápiás jellegű egy utazás a náci Németországba?
Mindenesetre meglátja, hogy miért is harcolt valójában a férje. Minél többet lát, minél többet tapasztal, annál nagyobb harcokat vív magával, a lelkiismeretével. Harriet nem ostoba, látja, mi történik, a mérleg másik serpenyőjében viszont az van, hogy ő egy, a férjéhez holtában is hűséges özvegy, aki bármit lát is maga körül, elsősorban abban hisz, hogy a férje csakis igaz ügyet szolgálhatott. Münchenben mellesleg végtelen tisztelet övezi őt mint háborús özvegyet. Csak hát meddig tudja ez a kiemelt figyelem elhallgattatni a lelkiismeret hangjait, amikor – ahogy ön is felidézte – jóformán szeme láttára erőszakolják meg az ukrán háztartási alkalmazottat? Bár inkább úgy bántak velük, mint a rabszolgákkal. Provokáltam a főszereplőmet ezekkel az eseményekkel, én magam is tudni akartam, hogyan reagál rájuk.
Ha már szóba kerültek az ukrán cselédlányok, akik megjelennek a regényben, sokat ír azokról a főleg Kelet-Európából Németországba hurcolt emberekről, akiket háztartásokban, gyárakban dolgoztattak végkimerülésig. Az ő történeteikkel hol találkozott?
A kutatásaim során olvastam róluk. A volt Szovjetunió azon államaiból érkeztek, amelyeket Németország el tudott foglalni a második világháború alatt, és rabszolgamunkát végeztettek velük, erre nincs jobb szó. Szó szerint elrabolták őket, ahogy az egyik lány is mondja a regényben. Álltak az állomáson, sétáltak az utcán, egyszer csak megfogták őket, és talán soha többé nem látták az otthonukat. Szerettem volna elmesélni az ő történetüket is, a legtöbben ugyanis sosem hallottak róluk. Dániában is főleg a hadifoglyokról hallottak, meg persze a koncentrációs táborok borzalmairól. Ha valaha úgy érezte olvasás közben, hogy ilyen nincs, hogy így senki nem bánik egy másik emberrel, hát azt kell mondjam, hogy nagyon is van. Minden, amit leírtam a könyvben, tényeken alapszik. Nem én találtam ki, nem az én agyszüleményem. Az idősíkokat némileg elcsúsztattam a valósághoz képest, de nincs semmi a regényben, aminek ne lenne valóságalapja. Az olvasók sokszor érzik úgy, hogy amit leírtam, az túl szörnyű, túl kegyetlen, de a valóság ennél sokkal kegyetlenebb volt, azt egy könyv sem tudja visszaadni.
Mindazt, amin Harriet keresztülmegy, a vívódások, a belső küzdelmek, mennyire élte át ön is?
Az ő dilemmái mindig az én dilemmáim is voltak egy kicsit, ez természetes. Harriet egy nagyon érthető, nagyon emberi választ ad erre a helyzetre, azt mondja, hogy ez nem az ő problémája, nem vesz részt benne, nem áll senki oldalán, ő semleges. Mennyit halljuk ezt ma is, ugye?!
A beszélgetés előfizetéssel olvasható tovább az alábbi linken:
