A hét könyve – Lars Elling: A tóvidék hercegei
Lars Elling A tóvidék hercegei című regénye első pillantásra egy családtörténet a norvég erdők mélyéről, valójában azonban sokkal többről szól: arról, miként öröklődnek tovább a kimondatlan sérelmek, és hogyan próbálja egy új generáció megérteni, majd meghaladni azt, amit az elődök képtelenek voltak feloldani.
Az 1966-os születésű norvég Lars Elling nemzetközileg elismert képzőművész, akinek Berlinben és New Yorkban is voltak kiállításai, műveit pedig a Norvég Nemzeti Múzeum és a Norvég Kulturális Tanács is megvásárolta. Két képeskönyv szerzője és számos gyerekkönyv illusztrátora, az eredetileg 2022-ben megjelent A tóvidék hercegei az első regénye. (A magyar kiadás borítóján egyébként Elling egyik festménye látható.)
A regény középpontjában a tizenöt éves Filip áll, aki a történet idején – 1985-ben -, Oslóban egy kettészakított családi házban él. Az ikerházat csupán egy almafa választja el, mégis átjárhatatlan határként funkcionál: a fiú nagyapja, az Öreg és a mellettük élő, egykor elválaszthatatlan bátyja évtizedek óta nem váltottak szót egymással. A felnőttek hallgatása azonban nemcsak a viszály okát fedi el, hanem magát Filipet is bizonytalanságban tartja, aki egyszerre próbál eligazodni szülei – pszichológus apja és alkoholista anyja – önfelszámoló életmódja és saját érzékenysége között. A kamasz végül a haldokló nagyapánál talál rá arra a figyelemre és történetre, amelyből talán saját életéhez is útmutatót kap.
Merthogy Arnstein, az Öreg – megérezve, hogy egyre közelebb a vég – mesélni kezd: elbeszélései az 1914-es nyár vadonába vezetnek vissza, egy olyan időszakba, amikor a testvérek – a tizenhárom éves Arnstein és a kilenc esztendős Truls – apjuk, a „Császár” kemény nevelése által próbálnak férfivá érni. Az apa a fiúkat szinte minden védelem nélkül küldi ki a természetbe, hogy megtanuljanak gondoskodni magukról, kiismerjék a vadon törvényeit, és szembenézzenek saját félelmeikkel. Az erdők és tavak között töltött hetek ugyanakkor nem csak a szabadságot hozzák el, hanem próbára is teszi őket: a fiúk társaságát hol vándorok, hol rönkúsztató munkások, hol a csupasz túlélés tartja össze. Elling képzőművészeti vénája erőteljesen érzékelhetők is itt: leírásai szinte festményszerűek, a regény az érzékletes képek és hangok révén ragadja magával az olvasót.
A fiúk közötti törékeny egyensúly azonban felborul, amikor apjuk úgy dönt, velük küldi értelmileg sérült bátyjukat, Totemet is. A két fiú addig szilárd szövetsége megbicsaklik, és a kényszerű felelősségvállalás olyan súlyt rak rájuk, amely végül tragédiába torkollik. Elling e ponton nem moralizál, inkább azt mutatja meg, hogyan képes egyetlen rossz pillanat évtizedekre beárnyékolni egy életet – vagy kettőt.
A regény ritmusa letisztult és következetes: az idősíkok úgy épülnek egymásra, hogy az olvasó lassan, szinte észrevétlenül érti meg, milyen mélyen gyökerezik a két testvér közti szakadék. A jelenben csendes kívülállóként létező Filip a múlt felé nyitottá válik; szeretetlen közegéből a nagyapa történetei húzzák ki, és ezekből a töredékes emlékekből merít inspirációt a rajzoláshoz is. A fiú és az Öreg kapcsolatának alakulása a könyv egyik legfinomabban megrajzolt vonulata: a két magányos ember lassan, minden pátoszt kerülve talál közös hangot.
Elling prózáját visszafogott humor, váltakozó tempó és a természet iránti mély érzékenység hatja át. A regény eleinte lassan építkezik, később azonban feszesebb ritmust vesz, és a történet – akárcsak a tájban kanyargó folyó – egyre nagyobb sodrást kap. A befejezés nem kínál teljes feloldozást, inkább azt sugallja: a múlt sérelmeihez való visszatalálás sohasem késő, és talán a megértés is elegendő ahhoz, hogy az ember túlélje azt, amit nem tudott kimondani.
A tóvidék hercegei azoknak szól, akik szeretik a lassan kibomló, többszólamú történeteket. A regény fájdalmas, mégis gyönyörű olvasmány, amely arra emlékeztet, hogy a családi történeket ugyan nem lehet meg nem történtté tenni, de újra lehet írni – ha van, aki meghallgatja őket.
