A tóvidék hercegei
„Egy jó horgásztó megbízható éléskamra. A folyó maga a kaland, mindig és soha nem ugyanaz. Olyan ez, mint amikor olvasni tanul az ember. A sziklák és a kisebb elágazások a betűk, amelyek a történeteket alkotják, ahogy a szem végigsiklik a sorokon.”
Egy izgalmas irodalmi utazás a norvég erdők mélyére. Út egy varázslatos világba, ahová örömmel kísérjük szereplőinket, még ha előre borítékolható is a tragédia, amely örökre meghatározta a két fivér életét.
A tóvidék hercegei egy önéletrajzi ihletésű, lebilincselő kalandregény.
A történet jelene 1985 Oslója. Az ikerház egyik felében él szüleivel és apai nagyszüleivel főhősünk, a 15 éves Filip, akitől megtudjuk, hogy a két házat elválasztó almafa az a demarkációs vonal, amit soha nem lépnek át, bármi történjék is. A kerítés túloldalán az „Öreg” testvére és annak felesége lakik, akikkel valami rejtélyes oknál fogva soha nem beszélnek.
A fiú a szüleitől nem kap magyarázatot arra, hogy mi vezetett ehhez a lehetetlen helyzethez, mindketten a saját kis mikrovilágukba, apja a tudományos munkájába, anyja pedig az alkohol jótékony mámorába menekülve töltik a napjaikat. A földszinti szobájában évek, sőt évtizedek óta haldokló „Öreg” megérezve, hogy már valóban nem sok ideje maradt, egy nap mesélni kezd a fiúnak arról a bizonyos 1914-es nyárról.
Miközben a nagyapa szaggatott történeteiből szép lassan bontakoznak ki előttünk a testvérviszályt előidéző események, egy különleges kalandban lehet részünk a vad norvég tóvidéken. Az alig 13 éves Arnsteint és 9 éves öccsét apjuk, a „Császár” úgy gondolja, hogy férfit kell faragnia a fiaiból, így egy egészen szegényes túlélőfelszerelés kíséretében kiküldi őket az erdőbe. A fiúkat összekovácsolja az a rengeteg megpróbáltatás, amiken keresztül kell menniük. A vadonban barangolva, madarakra és békákra vadászgatva, gombákat gyűjtögetve nemcsak a természet törvényeit, de a szabadság ízét is megismerik.
Ám egy napon az apa úgy dönt, hogy vigyék magukkal az értelmileg sérült bátyjukat, Totemet, amivel kizökken a korábbi egyensúly és minden félelmetesen ingoványossá válik. A korábban elszakíthatatlan kötelék hirtelen köddé válik.
Filip kezdetben vonakodva, majd egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli az „Öreg” meséjét, melynek révén kiszakadhat a családja problémái és a saját tinédzserkori nyűgjei közül és ihletet meríthet a hobbijához, a rajzoláshoz is.
Lars Elling maga is festő, így nem csoda, ha a regény is olyan, mint egy impresszionista tabló. A színekkel és hangokkal teli leírások révén megelevenedik előttünk a vad táj, szinte látjuk magunk előtt a hömpölygő folyót, a szél zúgását, halljuk a békák brekegését.
A szerző rövid, töredékes, váltakozó narratívájú fejezetekben meséli el a család 70 évvel korábbi tragédiáját.
A lassan csordogáló, finom humorral átszőtt elbeszélés a regény második felében egyre nagyobb tempót diktál. Ahogy közeledünk a mese vége felé egyre jobban felgyorsulnak az események, a lírai szövegrészek helyét átveszi egy sodró lendületű és rendkívül izgalmas narratíva.
A kötet kissé hirtelen lezárása meghagyja az olvasóban a reményt arra, hogy soha nem késő szembenézni a múlttal. Akár 70 év után is érdemes elásni a csatabárdot, hogy a sértett harag helyét átvegye a megbékélés és megbocsátás.
Kifejezetten örülök, hogy az eredeti norvég kiadás nyomasztó hangulatú borítója helyett a Typotex Kiadónak szerző saját festményére esett a választása.
