Egy cybertudós dilemmái
Kárpátinfó, Kerekes Tamás
Másodszor szólal meg magyarul Lem, a rendszerváltás után, az új évezredben a
bölcselő hangnemében, melyben már egyszer bemutatkozott a Summa technologiae c.
kötetével.Ez utóbbiról ugyan azt mondja a szerző, hogy antimarxista technológiatörténet volt a kor zsargonjába bújtatva, de ez engem nemigen győzött meg. Annál inkább meggyőző volt a szintén a Typotexnél megjelent antiglobalizációs kultúrkritikája, melyben néhol Huisinga, Hamvas szellemét is véltem felfedezni, vajh ilyet írhatott volna Arnold Hauser, ha megéri-gondoltam. (www.vajdasagportal.com, Kerekes Tamás rovata, Jövőképek c. cikk). Ennek a szellemtörténeti dohogásnak terméke a Typotexnél most megjelentetett kötet is.
Nehéz a lengyel sci-fi írót, tudóst , fantasztát (?) a héják és galambok közé elhelyezni, de most a Dilemmák írója ebben a paradigmában gondolkodik. Miközben átlátja korunk információs háborúját, a legrezignáltabb hangon, az ár/eredmény arány oldaláról szemléli a dolgot, az emberiség jövőjét:
„Itt vagyunk tehát a bolygó fő erői összecsapásának küszöbén, a következő fázis pedig a Kozmosz militarizálása. A legfontosabb kulcskérdés: ebből a versenyfutásból bizonyos idő után már nem lehet kiszállni. Reálisan nézve: már Clinton elnök idején is végeztek kísérleteket a rakétavédelemmel, kettő kudarcba fulladt, a harmadiknak ugyan sikerült, de csak látszólag. Egyelőre sem s technikai eszközök, sem a projektet megvalósító tervek, sem a pénz nincs meg hozzá: ez még nem a kanálcsörgetés, inkább a lábos megzörgetése a kanállal. A szakemberek már Reagan elnöksége alatt is reménytelennek vélték nagy számú további rakéták kilövését rakéták segítségével. A legutóbbi időben azt mondogatják, hogy az amerikaiak gigantikus földi lézerrel rendelkeznek. A probléma csak az, hogy a Föld felszínén a működését akadályozzák az elnyelő atmoszférák. Objektív stratégiai szükségletként egyre sürgetőbbé válik a lézertovábbító műholdak Föld körüli pályára állítása. Állandó orbitális állomásról 36 000 kilométer távolságban elég jól lehet vizsgálni az úgynevezett boost-fázist: a rakétaindítást, amikor a kilövősugár a legnagyobb. A lézertalálat ekkor lehetséges, érinthet több, egyidejűleg induló rakétát is.
.................
A költségek, amelyeket a regényemben írt csapdák hatástalanítása emészt fel tetemesek. Szó sincs itt arról, hogy ellenfelünk, legyen bár vélt vagy valós, úgy viselkedne, mint a pókerjátékos, akinek nem kell bankot robbantani, mert bármikor felállhat az asztaltól. Itt nem lehet felállni az asztaltól, elkerülhetetlenül bekövetkezik az erők túlzott eszkalációja, amire igen nehéz fékezőleg hatni. Egyáltalán nem tudjuk, hogy hogyan lehet visszalépni, ha már pályára állítottuk a műholdakat. Elméletileg persze lehetséges a világ erőrendszerének megváltozása, ellenforradalom Kínában, és így tovább, de ez sem politikailag, sem harcászatilag nem felmérhető.
Mind az elnök, mind a tiszteletreméltó öregúr, Rumsfeld, a gyönyörű Lady Condolezza Rice, illetve Powell tábornok egyöntetűen azt hangsúlyozza, hogy az ötlet kiváló.
Az egyetlen józan hangnem amire idáig bukkantam, egy amerikai Herald-olvasóé volt: SZERKESZTŐSÉGNEK ÍRT LEVELÉBEN A TERVET NONSZENSZNEK TARTJA, AMELYNEK HATÁSAI FORDÍTOTTAN ARÁNYOSAK A SOK SZÁZ BELEÖLT DOLLÁRMILLIÁRDDAL….”- nem is folytatom London után, hogy miért – Kerekes Tamás.
Lem szertenézett, észrevette a csillagháborús tervek felújításának képtelenségét, a terroristák elleni harc képtelenségét, ráadásul nehéz egy fantom ellen igazi háborút vívni, és a szeptember 11-i terrortámadáshoz az eszközök 99-%-át AZ AMERIKAIAK SZOLGÁLTATTÁK, közgazdász szemmel nézi bolygónk jövőjét, nem sok jót mondhat Putyin elnök kétszínűségéről (egyre többen cikkeznek ilyen hangnemben a csecsenföldi háborúiról, pl. Wolfgang Meier). Nehéz a fegyverzetkorlátozásról beszélni, meg a tárgyalásokról is, ha figyelembe vesszük, amit Lem állít, tudniillik a hagyományos töltet radioaktív borítással szintén atombomba, de nem terjed ki rájuk a tárgyalófelek figyelme…
Ezután kivesézi a természetbarát energiaforrásokat, de igencsak rossz a konklúziója, felemeli szavát a szabadság szörnyű gyümölcsei ellen kül- és belpolitikai fragmentumaiban .
Leginkább azokat a sorokat élveztem, melyben józan hangon mond kritikát a posztmodern felett, remélem még ötven évig ír ilyeneket, ritka a józan ész ebben a szakmában, valahogy úgy éreztem magam, mint Moliere szakácsnője, amikor az észrevette, hogy prózában beszél….
