Marcin Wicha, az 50 éves lengyel író és grafikus többtucatnyi mikroesszéből gyúrta össze ezt az igazán szerethető és átélhető gyűjteményt.
A téma mindannyiunké: az elhunyt édesanya hagyatékában, az emlékek között kellene rendet tenni. A bútorokkal és más használati tárgyakkal válogatás közben viszonylag könnyebb boldogulni, de a könyvek és a személyes tárgyak pakolásakor előtörő emlékekkel már nem annyira. Ismerős a helyzet, ahogy ezek a dolgok „poros barikádokká” változnak, és jön vele a visszavonhatatlan rendrakás nyűge.
Marcin Wicha, az 50 éves lengyel író és grafikus többtucatnyi mikroesszéből gyúrta össze ezt az igazán szerethető és átélhető gyűjteményt. (Külön köszönet a fordító Mihályi Zsuzsának, aki értelmező lábjegyzetekkel segít eligazodni a lengyel múlt szerzői és könyvei között.) A kényszerű megválás lehetne érzelgős, de nem az, Wicha ugyanis sok apró, pontosan rögzített helyzetet felemlegetve, szikár humorral ír az édesanyjáról. A Lengyelországban sikeres regényt számos irodalmi díjjal ismerték el, de néhány kritikus szerint a kihagyásokkal, mozaikosan megírt történetben, ki tudja, miért, homályban maradtak a nagyszülők.
Egészen pontosan a kommunista nagyapák, akik miniszterek voltak a diktatúra éveiben. (Nagy)apák és unokák? Ismerős dilemma. Mindenesetre a szerző szemérmes gyászkönyvében a gyerekkor kacatjainak leltára inkább hangsúlyosan szubjektív és személyes. Melyik könyvet kell kidobni vagy megtartani az édesanya halála után? Mi marad meg a halál után, és főleg hol? „Édesanyám nem hagyott hátra semmiféle maximát, arany gondolatot vagy parancsolatot. Sok hibája volt anyámnak. Úgynevezett nehéz ember volt. A barátok azt állítják, hogy a szemükbe mondta az igazat. Néha azt mondta, néha nem. De egy biztos: amikor mondani akart valamit, senki sem tudta elhallgattatni.”