Manyunya
Nosztalgikus időutazás Berdbe, az ártatlan gyerekkor mesevilágába.
Narine Abgarjan debütáló regénye egy személyes múltidézés, egy életigenlő komédia.
Vicces kis történetein keresztül megismerjük azt a világot, ami a szerző számára a legfontosabb, az alfa és az ómega: a szülőföld, a család és a legjobb barát.
A Manyunya a ’80-as évek szovjet hétköznapjaiba kalauzolja az olvasót. Egy olyan kisvárosi miliőbe, ahol az örmények, grúzok, oroszok, romák és zsidók békében éltek egymás mellett. A boltok polcai többnyire kongtak az ürességtől, egy valamirevaló hordható ruhadarabért fondorlatos cselekre volt szükség, de az ott lakók leleményessége révén végül a gyerekek semmiben nem szenvedtek hiányt.
A 11 éves Narine és Manyunya barátsága egy eléggé bizarr jelenettel indul: az iskolai kórus fellépése közben összedől alattuk a színpad. Nem elég, hogy Manyunya izgalmában bepisil, de a teljesen átázott ruhájú lány Narine ölében landol.
A furcsa helyzet ellenére ettől a perctől kezdve szinte elválaszthatatlanokká válnak és kezdetét veszi a soha véget nem érő csínytevések sorozata. Nincs könnyű dolguk, Manyunya zsarnoki nagymamája ugyanis egy igazi „jiddis máme”, aki bizony megköveteli a fegyelmet. Mamó keze könnyen eljár, de szerencsére a fakanalat többnyire a konyhában használja és fenségesebbnél fenségesebb örmény falatokkal lepi meg a családot.
A humoros, sokszord abszurd jelenetekkel telezűdelt történetekben emellett megismerjük Manyunya kissé tutyimutyi apját, Narine habókos családját és a nem kevésbé különös szomszédokat.
Az elbeszélésekben jó néhány olyan „belső” – filmekre, könyvekre és korabeli híres személyekre történő – utalás jelenik meg, amelyeket inkább azok értenek, akik a volt Szovjetunió területén éltek, de a 40 év feletti hazai olvasóközönségnek is eléggé ismerős lehet ez a szocialista világ.
Bár mágikus realizmusnak ezúttal nyoma sincs, de már tetten érhetőek azok a jellegzetes „abgarjani” stílusjegyek, melyek miatt örömteli kézbe venni minden kötetét.
Sok ponton felidézte bennem Ioana Pârvulescu: Ártatlanok című kötetét, amely hasonlóan szívmelengető beszámoló a romániai diktatúrában átélt gyermekkorról.
A felnőttek számára korlátozottak voltak ugyan a lehetőségek, de a családi szeretetnek köszönhetően a gyerekeknek ettől függetlenül megadatott boldog játékos napok öröme. Egy olyan gondtalan és védelmező közeg, ahová bármikor jó és érdemes visszatérni.
Olvassátok minél többen és fogadjátok meg a szerző üzenetét:
„Én nem buzdítok senkit semmire.
Csak arra kérem önöket, álljanak meg egy pillanatra, és gondolják végig, milyen nagyszerű dolog is ez – egyszerűen csak barátságban lenni.
Így kellene lennie ma is. Meg holnap is. Meg holnapután is. Mindig.
Köszönöm.”
