A gyermekkor varázslatai
Abgarjan egyszerűen nem tud csalódást okozni nekem, de valószínűleg másnak sem. Bármiről is ír, műveit egyedivé és letehetetlenné teszik az örmény ízek, az illatok, a humor, a gondolkodásmód. Ez az ötödik könyve, amit magyarul olvashatunk, ám az életművében az első. Ez azért érdekes, mert így ráláthatunk arra: a kiforrott abgarjani stílus honnan indult, hogyan fejlődött azzá, amit ma ismerünk.
A Manyunya önéletrajzi ihletésű. Nevezhetjük ugyan laza szerkesztésű regénynek, de az sem áll messze az igazságtól, ha azt mondjuk: szorosan összefüggő novellákból álló mű. Egyetlen szóval jellemezve: kétarcú. Háttérben egyrészt ott hanyatlik a szovjet birodalom összes visszásságával: a hiánygazdasággal, a párt „mindenütt jelenlévő kezével”, de mellette jelen van a mindent legyőző örmény humor, az élni akarás, a szabadságvágy, a gyermeki zabolátlanság.
Berdben járunk, Szovjet-Örményországban, az 1980-as évek elején. A két főszereplő, Manyunya és Narine a zeneiskolában ismeri meg egymást, akkor válnak elválaszthatatlan barátnőkké. Az ő kalandozásaik adják a történet gerincét, de állandó szereplők a két lány családtagjai, a barátok, rokonok, szomszédok. És ne felejtsük el, Berd is szereplő. „E városka lakossága rendkívül különleges. Makacsabb, sőt mi több, megátalkodottan konokabb népség nem létezik sehol a világon. Makacsságuk miatt a város lakói rászolgáltak a »csökönyös szamarak« gúnynévre.”
A két ifjú hölgy fékezhetetlen. Nem, nem rosszak, csak mindig kitalálnak valamit, és bármilyen borzalmasnak tűnik is az eredeti ötlet, tűzön-vízen át végrehajtják.
Csak egyet mondok el, de azt kénytelen vagyok részletezni. Narine édesapja fogorvos, vörös aranyból* készít egy csodálatos műfogsort a kerületi párttitkárnak, aki ezért egy vadászpuskával ajándékozza meg. Az elrejtett fegyvert természetesen megtalálják a gyerekek. És amikor a szemközti ház erkélyén meglátják Narine gyűlölt osztályfőnökét, akit a háta mögött KGB-s csicskának neveznek, Manyunya, Narine és a húga, Karinka ki akarja mutatni ellenszenvét. Előkerítik a puskát, és kétszer is rálőnek. KGB-s csicska elvtárs eltűnik a színről. Meg akarnak győződni az akció sikeréről, felhívják telefonon – és micsoda balszerencse: ő maga veszi fel. „Csalódottságunk határtalan volt. Úgy látszik, a golyók nem küzdötték le a háromszáz méteres távolságot, és az erkélyeink között valahol félúton csapódtak be.” Lelkiismeret-furdalásuk egy csöpp sincs. Eltüntetik a bűnjeleket, de persze lebuknak, jön az anyai nyakleves, pofon, tasli, fülhöz csapódó szemetesvödör… „Felfogjátok egyáltalán, lányok, mivel végződhetett volna ez az egész? Felfogjátok egyáltalán?” Az a szép ebben és a többi a történetben, hogy nincs nyavalygás, a gyerekek kipróbálják, amit akarnak, megteszik, amit megtehetnek, megkapják a büntetésüket, és azzal vége. El van felejtve minden. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fognak új bűnbe belekóstolni. Zajlik az élet tovább, csak a vadászpuska tűnik el a lakásból.
Széppé, időnként líraivá az teszi a történetet, ahogyan a gyermeki fantázia a nehezen elviselhető dolgokat játékká oldja.
„Az »álmodozós« az egyik kedvenc szórakozásunk volt. A játék lényege az volt, hogy egymás után neveztünk meg olyan dolgokat, amelyekről álmodoztunk ugyan, de amelyeknek elérése, különféle okok miatt, lehetetlen volt számunkra. – Málnaízű rágó. Rózsaszínű. Egy csomaggal. Nem is, egy egész dobozzal – suttogta Mánya…”
A Manyunyából filmsorozat készült. Nem véletlenül. Izgalmasabbnál izgalmasabb események, csibészkedések követik egymást, de érdemes kiemelten figyelni a történetek humorát, aminél jobban semmi nem tükrözi az örmény gondolkodásmódot, és az Abgarjan által megrajzolt karaktereket.
Hadd mutassak előbb a humorra példát. Megérkezik Moszkvából Igor bácsi, a két apa valamivel el akarja kápráztatni: elviszik horgászni. Egyikük magához vesz egy üveg házi sompálinkát. Igor bácsinak vodkát akartak venni, de az öreg tiltakozik:
„– Ti házit isztok, nekem meg államival akarjátok kiszúrni a szememet?
– Igor, ami jó az örményeknek, az halál az oroszoknak – figyelmeztette apám becsülettel.
– Nem ismerem el – makacskodott Igor bácsi.”
Ehhez tudni kell, hogy az örmény házi sompálinka hetven százalékos. Később, amikor hazahozták Igor bácsit, a két apa azon vitatkozott, hogy fejjel vagy lábbal előre kell hurcolni a magatehetetlen Igor testét. Két napig csak bébiételt evett, és így panaszkodott:
„– Hisz nem tudtam – csuklott Igor bácsi –, elképzelni sem tudtam, MI ez? Ez valami rettenet. Két napja a saját büfögésemtől újra berúgok!”
Akkor hát hiába volt a szenvedés? Nem, mert a házi sompálinka teljes hatását csak később fejti ki. Igor bácsi megtanította a macskáját az alomba kakálni, vett egy új autót, összejött egy ápolónővel, kibékült a lányával. Narine apukája büszkén olvasta a levelet, és mindentudóan bólogatott. Igor bácsi kigyógyult a depresszióból.
Manyunya nagymamája, Mamó, és szomszédja, Válja néni között évtizedek óta tart a hadiállapot. Válogatott szitkok röpködnek egymás felé, a lányok meg szorgalmasan bővítik ismereteiket az örmény nyelv szókincséből. Egy ilyen alkalom során hangzik el a Nikolai boz, azaz Nikoláj szajhája. Ezzel a címkével nem egyszerűen lekurvázza a másikat, hanem egyértelművé teszi, hogy az illető II. Miklós (az utolsó orosz cár, uralk. 1894–1917) óta űzi az ősi mesterséget, magyarán kiemelkedően nagy tapasztalatú ribanc.
A történetek is varázslatosak, de Abgarjan írásművészetének másik igen fontos erénye a karakterteremtés. Ügyel arra is, hogy a legfontosabb mellékszereplők figurája is háromdimenziós legyen. Manyunya nagyanyja a legkeményebb nagymama a világon. Ha Mamó büntetni készül, attól a jó isten mentsen mindenkit. Közben persze imádja unokáját, és mindig le lehet venni a lábáról. Az örmény konyha legfinomabb különlegességeit készíti a gyerekeknek. Bevallom, nekem Narine legnagyobb húga, Karinka a kedvencem. Nyolc év körüli, és úgy bunyózik, mint egy képzett ketrecharcos. Nyaraláskor elpáholja a szomszéd fiát. Felháborodott apja panaszkodik a szülőknek, mire a következő választ kapja:
„– Szergej Makszimovics, nem azon nyugtalankodsz, amin kellene. Izgulni amiatt kellene, hogy a tizenkét éves fiad már négy éve birkózik, egy nyolcéves kislány pedig se szó, se beszéd, leteperte.”
Gyermekregény? Ifjúsági regény? Felnőtteknek szóló? Nincs jó válasz. Több síkon fut a mű, ezért az „akció” része kiválóan élvezhető a kamasz korosztály számára, a többi pedig a felnőtt olvasókat szórakoztatja. Mindenesetre ha ma tanítanék kamaszokat, úgy ajánlanám: azért olvassátok el, hogy megtanuljátok, milyen csodálatos lehet a gyermekkor internetes játékok, tabletek, okostelefonok nélkül is. Sőt: így még csodálatosabb, mert a gyermekek nem a játékprogramok szervezőjétől várják el a fantáziát, hanem önmaguktól.
A hegyi-karabahi háborúk árnyékában nagyon fontos, amit a szerző a regény legvégén ír. „Örökre emlékezetembe véstem azt a júniust, az Adler fölé terülő, sűrű éjszakai égboltot, a város zajos utcácskáit, a napokat, amikor mindannyian együtt voltunk, és egyetlen normális ember sem foglalkozott azzal, hogy a másik grúz-e, orosz, zsidó, ukrán vagy örmény, és úgy tetszett, hogy ez így is lesz mindig, és hogy ennek a barátságnak sohasem lesz vége.”
– – – – –
Abgarjant 2020-ban a brit Guardian Európa legjelentősebb írói közé választotta. Örömmel tapasztalhattuk, hogy Magyarországon a Typotex Kiadó gondozza a szerző életművét, és arra is ügyel, hogy mindig ugyanazon fordító, Goretity József gondos és nagyszerű tolmácsolásában jelenjenek meg Abgarjan regényei. Az olvassbele.com korábban már bemutatta a kiváló tollú szerző valamennyi, magyarul eddig megjelent művét. (Ezek itt, itt, itt és itt olvashatók.) Írásainkban minden fontos tudnivalót leírtunk mind a szerzőről, mind a fordítóról.
*Viszonylag magas vörösréz-tartalmú, főleg Keleten divatos aranyötvözet.
