Mandzsettagombjaink műholdakkal kommunikálnak majd
Egy egyre jobban csengő név, azaz Negroponte jövőjóslatait osztja meg
velünk a Typotex Kiadó által kiadott Digitális létezés c. munka lapjain.
Galántai Zoltán előszava szerint (Elnöke a Magyar Jövőkutató Társaságnak, és
maga is több könyvet írt erről) a digitális technológiában rejlő lehetőségekre
hívja fel a figyelmet.
Egy szép napon a hűtő és az autó egymással kommunikálnak majd, hogy jobban
kiszolgálhassanak minket, de az Arthur Clarke-ot és Alvin Toffler-t is
megszégyenítő merész jövőképek közös summája az lesz, hogy a broadcasting
helyét felváltja a bitcasting. Azaz mi dönthetjük el, hogy pl. egy
időjárásjelentést grafikon, nyomtatott szöveg, vagy animációs film formájában
szeretnénk-e megkapni. Mindezen problémák mögött a könyv központi gondolata
húzódik meg: minden bit (bits ara bits), azaz az atomot is felváltja a bit.
Nesze Neked, cyberpunk!
Itt kapja az olvasó az első pofont. A hiba a szemléletünkben rejlik.
A gazdaság információs gazdasággá válik. A szerzőnek egy szállodai recepciónál
be kellett diktálnia a laptopja értékét. A kisasszony beírta a végösszeget, de
a részleteket a tulajdonosra bízta. Az atomok ebben a számításban alig értek
valamit, a bitek azonban szinte felbecsülhetetlen értéket képviseltek.
Senkit nem akarok ijesztgetni, de aki nem barátkozik meg a VR/ 20/20 ls
E-expresszionizmus gondolatával, az könnyen úgy jár, mint a la manchai lovag.
A könyv aztán jó alaposan eligazít bennünket a jövőben (jövő ez még? - Szasa
Kolesznyikov), a bitszélesség, bitrendőrség, grafikus személyiségek nem sok
kétséget hoznak, hogy milyen digitális éden felé masírozunk.
A könyv anyagát a szerző szerint 1 000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 atom
alkotja, a digitalizált sűrítettség segítségével elküldhetjük egy pillanat tört
része alatt. De a könyv nemcsak erről szól, hanem annak a jövőnek a küszöbén IS
áll, amikor a média már CSAK bitekből áll.
Részlet:
Az új évezred elején jobb és bal oldali
mandzsettagombjaink és fülbevalóink is alacsonyan keringő műholdakon keresztül
fognak egymással kommunikálni, akkora teljesítménnyel, amely meghaladja
jelenlegi személyi számítógépeinkét. A telefonunk különbséget fog tenni a
hívások között: fogadja, csoportosítja azokat, némelyiket talán meg is
válaszolja, akár egy jól nevelt angol komornyik. A tömegmédia személyre szabott
információt és szórakoztatást továbbító rendszerré válik. Az iskolák a
gyermekek számára múzeumként és játszótérként funkcionálnak majd, ahol
gondolatokat gyűjthetnek össze, ismerkedhetnek és játszhatnak a világ különböző
részein élő társaikkal. A digitális bolygó olyan kicsi lesz, mint egy gombostű
feje.
Ahogy összekapcsolódunk egymással, a nemzetállamokban bevett értékek közül sok
át fogja adni a helyét a kisebb-nagyobb elektronikus közösségek értékeinek. Gyermekeink
olyan digitális környezetben szocializálódnak, amelyben a fizikai tér szinte
semmilyen, az idő pedig alapvetően más szerepet játszik. Meglehet, húsz év
múlva az ablakon keresztül a szemünk elé táruló látvány egy sok ezer
kilométerre és hat időzónával arrébb fekvő táj képe lesz. Előfordulhat, hogy az
egy órás műsor másodpercnél is rövidebb idő alatt érkezik meg
tévékészülékünkbe. Amikor Patagóniáról olvasunk, élményünk esetleg egy
kirándulás érzéki tapasztalatával egészül ki. William Buckley új könyve pedig
egy vele való beszélgetés is lehet.
De akkor, Negroponte Úr, mivégre egy ódivatú könyv, amelyben ráadásul egyetlen árva illusztráció sem szerepel? A Hodder és Stoughton vajon miért terjeszti a Digitális létezést, mint a franciák az Evian ásványvizet “atomos formájában”, amikor az eredeti, digitális változattal minden sokkal könnyebb lenne? Háromféle magyarázattal is szolgálhatok.
Először is, a politikusoknak és a szülőknek, mindazoknak akik vezető beosztásban vannak és akiknek a leginkább érdekük, hogy a radikálisan új kultúrával megismerkedjenek, egyszerűen nem áll rendelkezésükre elegendő digitális médium. Még ahol a számítógépek az élet természetes velejárói, az interfész ott is primitív – legjobb esetben csupán esetlen és lassú, de a legkevésbé sem olyasmi, aminek társaságában az ember szívesen heverészne az ágyában!
A második okot a Wired magazinban havi rendszerességgel jelentkező rovatom szolgáltatja. A Wired gyors és sokakat megdöbbentő sikere azt bizonyítja, hogy a digitális világnak nem csupán az elméleti és technikai oldala tart számot széles körű érdeklődésre, de a digitális életvitel és maguk az ilyen életet élő emberek is. A rovatomban közölt, kizárólag szöveges cikkekre sok-sok gondolatgazdag visszajelzés érkezett, ami arra sarkallt, hogy több régi témát újra leporoljak – már csak azért is, mert a világ az eltelt nem túl hosszú idő alatt is óriásit változott. E történetek az újfajta számítógépes grafikák, kommunikációs rendszerek, az interaktív multimédia megjelenésének éveit idézik.
A harmadik indok személyes, s kissé aszketikus természetű. Az interaktív multimédia a képzeletnek nagyon kevés teret enged. Mint egy hollywoodi film, olyan részletes képeket tár elénk, hogy lelki szemeink számára szinte semmi tennivaló nem marad. Az írott szó ezzel szemben képeket, metaforákat hív életre, jelentése az olvasó képzeletének hatékony közreműködésével áll csak össze. Amikor egy regényt olvasunk, a színek, a hangok, a mozdulatok nagy részét mi magunk képzeljük hozzá. Úgy vélem, ugyanilyen személyes közreműködés szükségeltetik ahhoz is, hogy felismerjük, mit jelent életünkben a digitális létezés.
Arra kérek tehát mindenkit, hogy olvassa bele magát a könyvbe. S olyan emberként mondom ezt, aki nem szeret olvasni.
