A nő illata
Az azonos című olasz filmet is szerettem és az amerikai verziót is, különösen, amikor Al Pacino morrant egyet Végvári Tamás magyar hangján, hogy : hua. Ebben benne volt minden arról a kétségbevonhatatlan tényről, hogy a nő (és illata) mozgatja a világot, mióta Éva lenyúlta az almát, de legalábbis, amióta hasonló okokból kitört a trójai háború. De ugorjunk egyet, egészen Hans Holbeinig, a reneszánsz festőig. Az ifjabb Hans Holbein talán leghíresebb képe A követek. A festmény Jean de Dinteville és Georges de Selve diplomatákat ábrázolja és néhány különös tárgyat. Ezekről John North pompás monográfiájában, A követek titkában (Typotex kiadó, 2005) libben le a fátyol, valamint arról is, hogy bár a művészetek gyönyörű szirmokat bontottak, lendületbe jött a tudomány és az okkultizmus, azért a reneszánsz időszaka sem volt az a folyamatos madárfütty, különösen Angliában. Ahová, egészen pontosan mindjárt Morus Tamás lordkancellárhoz Erasmus ajánlásával került Holbein, majd Thomas Cromwell lett a mentora, vagy még inkább Boleyn Anna. A virtigli pszichopata VIII. Henrik ámokfutásának köszönhetően néhány röpke év múltán a történet szereplői közül már csak a festő van életben. Bár egyszer nála is rezgett a léc, tekintve, hogy portréival aktívan közreműködött a király menyasszonyokat felkutató programjában és Klevei Annát olyannyira megszépítette, hogy amikor Henrik szembesült a valósággal, lett nemulass. A kortársak szerint Boleyn Anna sem volt különösebben szép, de semmiképpen sem annyira, mint Shakespeare-nél, viszont sugárzott belőle az erotika, ha úgy tetszik, a bujaság. Nyilván Henriket sem elsősorban az esze vitte előre, de volt annyira álszent, hogy a megfelelő pillanatban elválassza Lady Ann csinos fejét a nyakától. Az ok mindjárt négy szerető, egy kis vérfertőzéssel cifrázva és a bujaság ugye a hét főbűn egyike. A valódi cél pedig fiúgyermek nemzésének újabb kísérlete. Még akkor is (vagy annál inkább), ha Anna szerint a király képtelen a nőkkel való közösülésre, és se ereje nincs, se kitartása. Mindenesetre a kivégzés másnapján Henrik titokban eljegyzi ötödunokatestvérét, Jane Seymourt. Hogy ki a buja, azt majd én mondom meg, ezt ismerjük. Giulio Giorello Bujaság című (A hét főbűn-sorozat, Typotex kiadó, 2012) pazar kultúrtörténeti eszmefuttatásából pedig azt is megtudjuk, hogy a bujaság mindenekelőtt a megismerés szenvedélye is, kvázi a szabadság szinonimája, olyan ikonokkal, mint Dante, Shakespeare, Giordano Bruno, Mozart, vagy Bunuel. A főnök természetesen Don Giovanni, a hódító, de azért ne felejtsük el, hogy mindez csak a látszat, a nőért van minden. A sorozat egy másik darabjában (Irígység, 2012) Elena Pulcini leírja, hogy a tekintetnek bizony sok köze van az irigységhez, ezt bizonyítja a szó etimológiája is, in-videre azt jelenti, csúnyán, ferdén nézni. Egy ártó tekintetnek pedig hatalma van és a nők tudják ezt remekül. Van egy híres fotó, 1957-ben készült Beverly Hills-ben. A képen Sophia Loren belesandít Jane Mansfield dekoltázsába, miközben utóbbi belemosolyog a kamerába. Hua, mondhatnánk Al Pacinóval, két kebelcsoda, ősi-modern szexszimbólumok, a bujaság titokzatos vágyai és tárgyai és mégis. Elena Pulcini szerint létezik egy olyan általánosan elfogadott tétel, amely szerint a nők irigyek, és ez egy hallgatólagos megállapodás a feltételezett igazságot illetően, ahogyan az már gyakran megesik a nőkkel kapcsolatos dolgok esetében. Megint Éva, megint Trója, sőt most már Freud is, a pénisszel. Viszály, erőszak, bujaság, irigység. Ez a férfiak világa – énekli James Brown. Ez mekkora tévedés.
