A győzedelmes lélektan
Élet és Tudomány, 2008. június 6., Buda Béla
Pléh Csaba akadémikus több mint három évtizede foglalkozik pszichológiatörténettel, elsősorban oktatói minőségében. Most a lélektan történetét új szempontok szerint állította össze. Általános bevezetést igyekszik adni a pszichológia tudományába az alapvető témák és megközelítések szerint, ahogyan ezek történetileg kialakultak, s ahogyan e kérdések a mai tudományos álláspontokban tükröződnek. A fogalmazás és a stílus jól érthető, egy-egy fejezet áttekinthető. A szöveget számos táblázat és példa gazdagítja, a fejezetek végén szakirodalmi összefoglalások találhatók, amelyek a könyv irodalomjegyzékére utalnak. Rövid, lényegbevágó név- és tárgymutatót is találunk a kötet használatához.
A jól felosztott fejezetek közül az első kettő általános jellegű. Az egyik a naiv és a tudományos emberismeret összehasonlító elemzése. A másik általános fejezet röviden áttekinti a lélektan történetét, benne a hagyományos történeti ismeretanyaggal. A következő kilenc fejezet ilyen „örök témákat” vesz sorra, amelyek mindig újra előkerülnek és mindig újra értelmeződnek a pszichológiában. A tárgykörök zöme ma sem teljesen eldöntött, illetve viharmentes. A szerző ezeket mindig ellentétpárban és dialektikus viszonyban mutatja be.
Az első ilyen tematikus fejezet a test és a lélek, illetve az agy és a lelki jelenségek relációja. Talán ez a könyv egyik legizgalmasabb fejezete. Újszerű az a megközelítés, ahogyan a lelki jelenségeket az agyműködés felől értelmezik a mai kutatók. Érdekes leírást kapunk arról, hogy a dualizmus képviselőjeként számon tartott Descartes hogyan alkotta meg a reflex fogalmát, ami éppen a biológiai szemléletű emberképekben nyert jelentős szerepet. Ugyanitt értékes a mai moduláris felfogás az agy működésmódjáról. Itt is, mint a későbbi fejezetekben, szóba kerül az evolúciós perspektíva.
A továbbiakban ez a szemlélet még markánsabbá válik, mivel a következő fejezetekben az ember és az állat összehasonlításáról van szó. Ekkor kerül elő Merlin Donald és Tomasello felfogása, s itt kap méltatást Kardos Lajos, a magyar lélektan iskolaalapítója. Ez is kitűnő része a könyvnek, akárcsak a következő fejezet, amely az öröklés és a környezet viszonyát vizsgálja. Ész és érzés - értelem és érzelem a következő polaritás. Ezt követi egy ugyancsak kiváló rész, amely a kulturális pszichológiát foglalja össze, a kultúra és a viselkedés vetületében. Mire az olvasó ideér, már tudja, hogy a „kemény” biológiai felfogások is fontos - vagy éppen meghatározó - szerepet tulajdonítanak a kulturális környezetnek abban, hogy a sajátos emberi képességek kibontakozása és működése hogyan magyarázható. Egyén és közösség (a szociálpszichológia), tudat és tudattalan - egészen kiemelkedő fejezet -, normális és kóros, illetve rész és egész a következő, még a szöveg dialektikus magjához tartozó fejezetek tárgya. Az egész mű olvasmányos és tanulságos. Aki a pszichológia mint tudomány felől közelít, az tudja leginkább értékelni a szöveg finomságait, illetve a szerző különféle újításait, amelyekkel tárgyát feldolgozza.
Itt kell néhány kritikai kérdést felvetni, amelyek aligha csökkentik a könyv értékét, de talán hozzájárulhat felhasználásához és további fejlesztéséthez. Az első, mintegy ismeretelméleti fejezet talán kissé vérszegény. Nem csupán a naiv emberszemlélet áll szemben a modern, tudományos emberképpel, hanem egy sor filozófiai, illetve ideológiai kép is. Itt részletezést igényelt volna az a tény, hogy a mindennapi társas cselekvés implicit „lélektan” alapján történik, ami nem éri el a tudományok fogalmi absztrakcióját, de kielégítő eligazodást biztosít az emberi világban, sőt fejleszthető. Ez az emberre, viselkedésre, élményvilágra való rácsodálkozás forrásvidéke, s innen ered a lélektan iránti érdeklődés is, ami jóval megelőzi a tudományos pszichológia létrejöttét. Az élmény, a memória, tulajdonképpen a kognitív rendszer, a „szelf” és az identitás alig érintett témák Pléh Csaba művében, holott valamilyen formában ezek is „örök” kérdések.
Kicsit kilóg a nagy történeti témák közül a 6. fejezetben az ész és érzés (értelem és érzelem) ellentmondása. Halványabb a 11. fejezet, amely a rész és egész viszonyát tárgyalja. Itt esik szó a személyiségről is. Eysenck és mások felfogása mellett Cloninger új, immár negyedszázados személyiségelmélete is helyet érdemelt volna. Kissé „hibrid”, de elfogadható a pszichológia és a technika viszonyáról szóló rész. Ebben nyilván a számítógép mint eszköz és mint működési modell lehet a fő kérdés. A pszichológia mint szakma (amint az egyik alcím említi: a győzedelmes pszichológia) már kritikai reflexiát érdemelt volna. A szakma, illetve a hivatás valószínűleg (több más történelmi szakmához hasonlóan) anakronisztikus és diszfunkcionális, s az is valószínű, hogy a pszichológia punctum saliense éppen az, hogy e - jól ábrázolt - ellentétek hálózatában vergődik az alkalmazás, a lélektan nagy társadalmi ígérete. Erről már az első fejezetnek kellene szólnia.
Pléh Csaba könyve hatalmas ívű rendezés a lélektanban, történeti vetületben, és bizonyára sokáig alapmunka marad, a mai magyar pszichológiatudomány fejlődő és differenciálódó arculatának egyik meghatározó eleme lesz.
