Egy élet felszámolása
Bizonyára olvasóink közül is sokan helyeselnének azon megállapításra, hogy egy személy házi könyvtára mennyire sokat elmond az adott illetőről. Az, hogy egy ember életét könyvekbe zárva őrzi meg a világ, egyszerre nyugtalanító és vonzó gondolat, főleg, ha ezek a kötetek – és velük együtt egy egész élet lenyomata – egyszer csak valaki más kezébe kerülnek. Az izlandi Ragnar Helgi Ólafsson Apám könyvtára – Rekviem című könyve is ebből a helyzetből indul ki, de már az első oldalakon világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy könyvtár felszámolásáról lesz szó, hanem arról, mit kezdünk azzal, ami másokból bennünk marad.
Az 1971-es születésű Ragnar Helgi Ólafsson (1971) hat könyv szerzője, verseskötete elnyerte a Tómas Gudmundsson-díjat, és kétszer jelölték az Izlandi Irodalmi Díjra. Könyvei franciául, angolul, japánul és németül jelentek meg ez idáig. Képzőművészként a világ számos rangos intézményében állított már ki, többek között New Yorkban, Bécsben, Helsinkiben. Emellett az általa alapított mikrokiadó, a Tunglid vezetőjeként, valamint a Ljódbréf című költészeti folyóirat szerkesztőjeként ismert, továbbá az Izlandi Művészeti Akadémián is tanít és különböző zenekarokban játszik. Az Apám könyvtára – Rekviem az első magyarul olvasható kötete.
A történet 2016. március 27-én veszi kezdetét, amikor is a szerző elhatározza, hogy egyetlen hétvége alatt felszámolja nyolc éve elhunyt apja több mint négyezer kötetes könyvtárát. A terv meglehetősen illuzórikusnak hat, és ez hamar megerősítést is nyer, hiszen a könyvek nem engedik magukat ilyen könnyen eltüntetni: minden egyes kötet megállítja az időt, történeteket nyit meg, emlékeket szabadít fel.
„Elgondolkodunk, vajon mikor jöhetett divatba, hogy a könyvborító szövegezéséért a marketingrészleg feleljen. Ki találta ki ezt a badarságot? Nem tartozna a világnak egy bocsánatkéréssel?”
A könyvtár anyaga önmagában is beszédes: több évtizedet átfogó időintervallumban megjelent kötetek, enciklopédiák, néprajzi munkák, mesegyűjtemények, kéziratok találhatók meg az apai könyvtárban. De talán még izgalmasabb az, ami a könyvek között és bennük rejlik: egy régi nyugta, egy megsárgult fénykép, egy préselt harangvirág, egy tombolaszelvény. Ezek az apró, esetlegesnek tűnő tárgyak szinte jobban mesélnek az apáról, mint bármely hivatalos életrajz. A kötet egyik legfontosabb kérdése pedig éppen ez: mit árul el rólunk a könyvtárunk? Egy polc nemcsak azt mutatja meg, mit olvastunk, hanem azt is, mit akartunk elolvasni, milyen világok felé nyitottunk, és melyek maradtak végül érintetlenek. Egy könyvgyűjtemény egyszerre vágytérkép és önarckép – és amikor valaki más kezdi el átrendezni és felszámolni, óhatatlanul belelát ebbe az intim állapotba.
Ezért válik a könyvtár felszámolása a kötet egyik legfeszültebb, leginkább átélhető tapasztalatává. Egy könyveket szerető ember számára ez nem egyszerűen fizikai tevékenység, hanem gyászmunka is. Minden egyes kötet elengedése döntés: mit tartunk meg az emlékezetből, és mit engedünk el végleg. Ólafsson könyve ebben az értelemben melankolikus rekviem, amely egyszerre szól az apáról és az elmúlás feldolgozhatatlanságáról. A szöveg közben folyamatosan tágul: a személyes emlékezésből nyit az izlandi irodalmi élet felé, majd visszatér a gyerekkor apró jeleneteihez. Az apa alakja nem egyetlen, lezárt portréként jelenik meg, hanem könyveken, történeteken, utalásokon keresztül rajzolódik ki. Ez a fragmentáltság teszi a könyvet különösen hitelessé: az emlékezet nem lineáris, hanem réteges és gyakran ellentmondásos.
„Azt hiszem, az izladiak régóta nagy értéknek tekintik a könyveket. Nemcsak köztes megállónak, hanem úti célnak, önmagáért való időtöltésnek, mint amilyen sokaknak a tánc – vagy nekem a madármegfigyelés. Sok izlandi alighanem még a huszadik században sem tett szigorú különbséget a könyv hardvere és szoftvere, vagyis külcsín és belbecs között. Nem vált tehát szét a könyv tartalma és a háromdimenziós tárgy, az emberek nem gondoltak egyikre a másik nélkül. A könyv nem volt más, csak könyv. Bár valószínűleg nem „csak”.”
A kötet fontos eleme – az apai hagyaték és az izlandi néplelken túl – a szerző saját kiadói tevékenysége is, amely finoman szövődik bele a narratívába: a könyvekhez való viszony itt nemcsak olvasói, hanem alkotói és közvetítői szinten is megjelenik. Mintha a könyvtár felszámolása és egy saját kiadó működtetése ugyanannak a kérdésnek a két oldala lenne: hogyan őrizzük meg, és hogyan adjuk tovább a szövegeket. Ez pedig annak fényében különösen érdekes, hogy a Tunglid kiadó működöséhez hozzátartozik, hogy a köteteket csak a megjelenésük napján, a könyvbemutatón árusítják, a megmaradt példányokat pedig megsemmisítik. Ez elsőre talán barbár (és ésszerűtlen) dolognak is tűnhet, ugyanakkor Ólafsson vallja, hogy ezáltal a fennmaradt kiadások még értékesebbé válnak.
Az Apám könyvtára – Rekviem tehát nem csak azért jelentős olvasmány, mert egy távoli, világba enged bepillantást, hanem mert közben nagyon is ismerős kérdéseket tesz fel. Persze, Ólafsson nem ad kész válaszokat, de megmutatja, hogy a keresés maga is lehet értelmes, sőt, megrendítően szép.
