A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek
Könyvmolyoló – MC blogja
Nagyon elegem lett abból, hogy ha bármilyen élethelyzetben valahogy szóba kerül a csillagászat, én csak nézek bambán. Már akkor is zavarba jönnék, ha azt kellene megmondanom, hogy a Merkúr vagy a Jupiter van-e közelebb a Naphoz, ahogy azt sem szoktam érteni, hogy a hírekben szereplő ilyen-olyan kutatóműholdak, meg űrtávcsövek, meg szondák mi a búbánatot csinálnak és hol és miért. Gőzöm sincs, hogy akármelyik csillagképet hol kell keresni az égbolton, és egy fehér törpét vagy egy vörös óriást csak egy mesében tudok elképzelni. Mostanában viszont nagy dózisban támadtak engem a csillagászati témák, úgyhogy feladtam - a szegedi csillagvizsgáló honlapjának hosszú ajánlottirodalom-listájáról választottam egy szimpatikus címet, és olvasni kezdtem.
És tök jó volt. Persze, kell a könyvhöz némi természettudományos előképzettség és affinitás, nem árt emlékezni a középiskolás fizika- és kémiaórákra, és az sem árt, ha nem veri ki nálunk a biztosítékot, ha elektronhéjakról, meg magfúzióról, meg termodinamikáról esik szó. Nekem ezek nem is okoztak gondot, a csillagászattal sem az volt soha a bajom, hogy pfuj, természettudomány, inkább az, hogy rettentően megfoghatatlannak és érthetetlennek találtam, a csillagászat (pláne annak elméleti vonulata) nálam egyet jelentett a teljesen lila köddel.
Nem mondom, hogy ez a lila köd teljesen eloszlott, sőt, továbbra sem tudom értelmezni az olyan mondatokat, hogy “magának a világegyetemnek az eredete is egy kvantumfluxus” (és ezt már a 10. oldalon megkaptam). Továbbra is nehezen tudom elképzelni a négy dimenziós teret, hogy a tíz dimenziósról már ne is beszéljek. Kiderült viszont számomra, hogy mit értenek a csillagászok az olyan egzotikusan csengő nevek alatt, mint a kvazár, meg a szupernóva, és végre az is világossá vált, hogy ha képet mutatnak valahol egy fekete lyukról, az miért nem látszik sem feketének, sem lyuknak.
Ráadásul ez a könyv szórakoztató is, tele van rövid anekdotákkal a legnagyobb fizikusokról, megtudjuk például, hogy Stephen Hawkinggal nem érdemes vitatkozni, hogy Niels Bohr imádott sportolni, hogy Jakov Zeldovics “határozottan kedvelte a vodkát“, Edwin Hubble pedig egy felfuvalkodott hólyag volt. Emellett kiderül, hogy a fizikusok a munkában is használják a humorukat, például amikor a részecskéknek olyan nevet adnak, hogy “macho” és “wimp” (mindkettő rendkívül tudományosan hangzó nevek rövidítése), és a kutatók néha csoportokban dolgoznak, köztük megtalálható pl. a Hét Szamuráj nevű kutatócsoport is.
Szóval pont azt kaptam a könyvtől, amire számítottam: érdekelni kezdett a téma, és most már valószínűleg nem a számat fogom húzogatni, amikor a hírekben új, szenzációs csillagászati felfedezésekről esik majd szó. Viszont kizárólag könyvtári példány olvasását javaslom, engem legalábbis szörnyen bosszantott, hogy a 3800 forintos könyv 10 oldal után lapjaira esett szét. Azon az abszurd helyzeten pedig a könyvtári példány sem segít, hogy az ismeretterjesztő irodalomra szakosodott kiadó nem ismeri a magyar helyesírás szabályait és az idegen neveket következetesen rosszul toldalékolták a könyvben. Pedig ez a könyv igazi régivágású ismeretterjesztés lehetne: szórakoztató, mégis sokat mond, és a tankönyvekkel ellentétben nem elriaszt a témától, hanem érdeklődővé tesz.
