A fügefa
Transzgenerációs traumákról, a múlt jelenre gyakorolt hatásáról elég sokat lehet olvasni mostanság. Lépten-nyomon belebotlunk az irodalomban, persze így volt ez régen is, csak most már neve van a jelenségnek. Na, de mitől különleges A fügefa, miben mutat újat?
Számomra leginkább a férfi szemszögben. Itt van az elbeszélőnk, Jadran, akit elhagy a felesége, és nem érti mindez miért történik. Egyes családtagok eltűnése nem újdonság számára, zavaros módon lépett ki a családból az apja, és hasonló történt az évekre közel-keletre távozó nagyapával is. Bár ő „igazoltan” lépett le anno.
Eddigi olvasmányélményeimből kiindulva a családi/történeti múltban való áskálódás inkább a női karakterekre jellemző, így felüdülés volt egy tépelődő férfi bensőjét megismerni. Nagyjából a teljes 20. századi történelem végigvonul a családon, így vagy úgy minden sorsot befolyásol. Ugyanakkor ez nem egy történelmi családregény, habár felvonul három generáció, de a történelmi eseményeket nem önmagukban látjuk, „csak” a hatásukat érezzük. Úgy beszél Vojnovic a délszláv háborúról, hogy sok konkrétumot ugyan nem mutat, de zsigereinkben érezzük az egykori „Jugoszlávia” minden (de leginkább etnikai) feszültségét. Nemcsak országon, de családon belül is: hiszen itt van egy igazi „multikulti” család szerb, horvát, szlovén, zsidó, bosnyák tagokkal.
Az identitáskérdés a regény egyik legfontosabb témája, de nagyon sok más réteg is előkerül (például a demencia és az emlékek/emlékezés természete, valódisága), szóval igazán megéri elmerülni benne.
