’89 betyárja

« Vissza a könyvhöz

1989-ben vagyunk: merényletek, bujkálások, üldözések zajlanak. Azt hihetnénk, ebben az alternatív világban decembernél korábban elérkezhet a politikai változás – de nem. Sőt, csak novemberig jutunk el, még ebben a karneváli regényben is érthetetlen módon a tiltott Jehova Tanúi „Hitvallásának” nyolcvanpontos kérdőívében kicsúcsosodó zárófejezetekben. Persze érdekesnek tekinthető a zárlat, hisz az olvasóra van bízva: nekifut-e Lakatfű sok kudarcos kísérlet után újabb próbálkozásnak, vagy a hívőkkel folytatott, spirituális igazságokra szomjazó kétkedő párbeszédek eltérítik szándékától. De „[m]ire szolgál az igazság, ha nem menekít meg a haláltól?” (437.). Sok hasonló bölcsességet találunk meglepő helyeken elszórva a regény szövetében, miközben a főszál előrehaladását komikusnak szánt epizódok lassítják, mint Elena Ceaușescu varázslónőnél tett látogatása bájitalért vagy az „éhezésterápiát” alkalmazó orvosnak beöltöző Nicolae Ceaușescu portyázása népe körében.

Hivalkodónak, önironikusnak vagy hivalkodóan önironikusnak tekinthető cím: Minden idők legjobb regénye. A címoldalak után rövid eligazítás: ez A világ legszebb története című „Regény­klán” negyedik része (önállóan is olvasható). Jön egy enyhén didaktikus, rövid gondolatfutam a Regényklán mottójából kiindulva, majd az ajánlás: „Ezt a kötetet önmagamnak ajánlom.” Arrogancia vagy metafikciós játék, jópofizás a szerző részéről, akitől majd az utolsó oldalakon a főhős egy verssort is idéz? Előreszaladva: a 296. oldalon segítőjével, egy ortodox kolostor házfőnökével vitatkozva jelenti ki magabiztosan ugyanez a főhős: „A Biblia minden idők legjobb regénye.” Miről szól hát ez az akciódús, olykor émelyítő, olykor megmosolyogtató, agyament, groteszk-abszurd, ám minden jel szerint mégis ambiciózus regény? Mármint a Bănulescué.

A Lakatfű nevű húszéves cigány tolvajnak – aki művészetként tekint a tevékenységére – sincs kisebb ambíciója, mint lelőni Nicolae Ceaușescut, s így megszabadítani tőle az ország népét. Hiába segítik őt sokan, alvilági, marginalizált vagy tevékenységüket tiltás alatt végző figurák, a Kondukátort a kormányával párhuzamosan működő árnyékkormány is szolgálja, amelynek újdonsült kultúrminisztere, az utálatos Țaca Genel (Kommunista Poklot alakít ki, ahol a törvényt szegőket szó szerint szarral teli üstbe merítteti) a fiatal férfi nyomában van. Țaca első megjelenése a színen, egy cirkuszi menetben Bukarest utcáin, bulgakovi szereplő benyomását kelti. A tolvajok tízparancsolata szerint működő alvilágból a műveltségével és a hit iránti vágyával, valamint felszabadítói tervével kitűnő, a XIX. századi betyárok 1989-es megtestesüléseként is felfogható Lakatfű környezete és annak csipkelődő, nyegle beszédmódja a magyar olvasó számára Rejtő Jenő szöveguniverzumát is felidézheti. Bănulescunál azonban a nyelvi humor és a helyzetkomikum egészen a gusztustalanig megy el. A román kommunizmusról vagy a Ceau­șescuról szóló viccekre, anekdotákra is építve ugyanakkor keserűbb is, hiszen a rendszer valós abszurditására játszik rá, bármennyire alternatív, ironikus és mágikus történelmet tár elénk a Minden idők legjobb regénye.

1989-ben vagyunk: merényletek, bujkálások, üldözések zajlanak. Azt hihetnénk, ebben az alternatív világban decembernél korábban elérkezhet a politikai változás – de nem. Sőt, csak novemberig jutunk el, még ebben a karneváli regényben is érthetetlen módon a tiltott Jehova Tanúi „Hitvallásának” nyolcvanpontos kérdőívében kicsúcsosodó zárófejezetekben. Persze érdekesnek tekinthető a zárlat, hisz az olvasóra van bízva: nekifut-e Lakatfű sok kudarcos kísérlet után újabb próbálkozásnak, vagy a hívőkkel folytatott, spirituális igazságokra szomjazó kétkedő párbeszédek eltérítik szándékától. De „[m]ire szolgál az igazság, ha nem menekít meg a haláltól?” (437.). Sok hasonló bölcsességet találunk meglepő helyeken elszórva a regény szövetében, miközben a főszál előrehaladását komikusnak szánt epizódok lassítják, mint Elena Ceaușescu varázslónőnél tett látogatása bájitalért vagy az „éhezésterápiát” alkalmazó orvosnak beöltöző Nicolae Ceaușescu portyázása népe körében.

Szinte minden egyéb a szokványosnak tűnő terek rejtett vagy föld alatti zugaiban, járataiban történik. Persze nem meglepő, ha a cselekményt nézzük. Ám ha figyelembe vesszük, amit a mű egyik román kritikusa, Oana Cătălina Ninu észrevételezett, ezek a terek (a halottasháztól az osszáriumon át a földbe ásott hegyi kunyhóig) a regény felszínéhez képest mélyebb jelentésrétegben képezhetnek „alagútrendszert”. Ninu szerint a tér maga is szereplővé válik, és fokozatosan fedi fel hármas rétegeit: a konkrétan láthatót; a másodlagos jellegét, amely az elsőt ellenőrzés alatt tartja (például a szekusok rejtett jelenlétével); valamint az álcázott teret, a „teret a térben”, amelybe mindig egy beavató vezeti el Lakatfűt, és amely egy időre mindig sikeresen elrejti őt (Cel mai iubit fiu al poporului, Observator Cultural, 2009. 06. 25.). Továbbgondolva, a regényben szimbolikusan is minden a felszínek mögött/alatt megy végbe: az országot inkább az árnyékkormány vezérli, mint a hivatalos, a megdöntését a bűnözők szervezik, miközben létezik cinkosság a vezetés és az utóbbiak közt. Például Ceaușescu sokáig megtűri Lakatfű lázadását, hiszen szerinte a férfi olyan, mint egy antitest, „edzésben tart” (149.). A felszínen lévők pedig, a mindennapi polgárok passzívak: végtelen sorokban állnak az élelmiszerboltok előtt (leggyakoribb kliséje a román államszocializmus-beli életről szóló történeteknek, persze attól még igaz), betegeskednek, éheznek, vagy kiderül róluk az egyébként ismert sztereotípia, hogy „a román népnek talán nincs is jellemzőbb tulajdonsága, mint a vidám óvakodás a munkától” (180.).

Több hasonló megállapítás inkább erőltetettnek hat, mint viccesnek, mint a beszédből, nyelvből következően spontánnak. Az erőltetettség érzését fokozzák a kisebb, de feltűnő tartalmi inkonzisztenciák is. Például Răulescu költő eldönti, hogy szerzetessé válik, és könyvet ír a magát a románok új vallásának Istenévé proklamáló diktátorról, amelyet beilleszt majd a Bibliába. Amikor Țaca és segítője, Lakatfű után nyomozva, a pátriárka küldötteinek álcázva magukat ugyanabba a kolostorba érkeznek, első hosszas beszélgetésükkor nem ismerik fel a költőt, másodszori megpillantásakor viszont egyből. Néhol az évszámok nem stimmelnek, s az sem, hogy az eltelt napok száma alapján melyik hónapnál tartunk. Nagyobb furcsaság, amikor az egyes szám harmadik személyű, párbeszédek uralta elbeszélést hirtelen felváltja Lakatfű naplója, hogy majd ugyanolyan hirtelen maradjon abba. Az sem érthető, ha a legény idegei annyira pattanásig feszülnek bujkálása során, hogyan van ideje, módja gondolatait papírra vetni. Bármennyire képtelen kavalkád a regény, a saját keretein belüli hitelességet létre kellett volna hoznia.

Szóval nem érzem, hogy vonatkoztatható volna a cím magára a regényre. Persze ha elfogadjuk Ninu egy másik észrevételét, miszerint a regénycím talán pusztán paródiája a kizárólag szuperlatívuszokra építő korabeli szocialista jelszavaknak, kifejezéseknek, máris megengedőbben viszonyulhatunk a mű ambícióihoz, és lehetséges volna a belemerülés, a parodisztikus, ironikus jelleg céltalan élvezete. Ám a magyar változat ezt nem tette számomra lehetővé. (Úgy lett volna tisztességes, ha az eredeti szöveget elolvasva, némi fordításkritikát alkalmazva térek rá a továbbiakra, ennek sajnálatos híján azonban csak a magyar fordítás keltette összhatásról beszélek.)

Demény Péter emel ki egy izgalmas dolgot: „Mindenki harsány, mindenki összevissza beszél, mégpedig sokat. Ebben a szövegtengerben senki nem »hibás«, senki nem »besúgó«: mindenki olyan ember, aki a nyelv túlzott használata révén jeleníti meg önmagát” (Boldog idők, 1749.hu, 2025. 08. 21.). Igen ám, de pont ez a nyelv többnyire nem működik jól. Az elbeszélő részek gördülékenyek, a líraibb mondatok is rendben vannak, visszafogottabban, ezért számomra erőteljesebben érnek el humoros hatást a szövegkörnyezetben („A csend úgy terül rá a sötétség két fiára, mint lapáttal szórt homok”, 84.), bár szórendi furaságok itt is jelentkeznek. A szereplők beszédmódja azonban folyamatosan kizökkentett, és nem tudom eldönteni, én voltam-e túl fáradt vagy kevésbé nyitott egy rontott nyelvre épülő, azt eltúlzó poétikához, vagy tényleg nem sikerült ezúttal jól megteremtenie a román argóra és más szociolektusokra rájátszó nyelv magyar ekvivalensét a román irodalmat és nyelvet egyébként kiválóan ismerő és fordító Szonda Szabolcsnak. Mert az alkalmazott szórend, a tárgyrag elhagyása, az alany-állítmány egyeztetésének figyelmen kívül hagyása inkább hat tükörfordításnak vagy szöveggondozási hibának itt (lásd a szerkesztő szerepének fontosságát fordítások esetén is!), mint működő nyelvnek, akár egy olyan kifordított világban, amilyenben Bănulescu szereplői mozognak. Ismétlem, nem volt alkalmam összevetni az eredeti szöveggel, de úgy gondolom, mivel – Deménnyel ebben egyetértve – a szereplők beszéde kiemelkedő vetülete a műnek (legalább annyira tűnik fontosnak a viszonyrendszerek, konfliktusok, cinkosságok, leplezések és leleplezések játékában, mint a terek hármas arcai), nagy kár, hogy ez esetben a nyelv nem úgy viszi a hátán a regényt, ahogyan tehetné, ahogyan erre a magyarul olvasó számára például Rejtő prózájában megvan az előkép.