A hét könyve – Bernardo Atxaga: Obabakoak
Van valami zavarba ejtően ismerős abban, amikor egy nem létező helyről kezdünk emlékeket gyűjteni. Bernardo Atxaga Obabakoak című könyve pontosan ezt a paradox élményt kínálja: egy faluét, amely térképen nem található meg, mégis makacsul beépül az olvasó belső földrajzába. Obaba nem egyszerűen helyszín, hanem emlékezeti tér, ahol történetek, hangok és töredékek rakódnak egymásra, mígnem egy sajátos, nehezen körülírható világ áll össze belőlük.
A szerző, Bernardo Atxaga a kortárs baszk irodalom egyik legismertebb alakja, aki sokat tett azért, hogy az euskera nyelven születő művek kilépjenek a regionális irodalom keretei közül. A baszk irodalom már csak azért is különleges, mert egy elszigetelt, Európában egyedülálló nyelvről beszélünk, amelynek nincs rokonsága a környező nyelvekkel. Ez az elszigeteltség egyszerre jelent korlátot és inspirációt, és Atxaga műveiben éppen ez a kettősség válik termékennyé. Éppen ezért különösen fontos az eredetileg 1988-ban kiadott Obabakoak mostani magyar megjelenése. Közel negyven év után ugyanis egy olyan irodalmi hagyomány vált hozzáférhetővé, amely ritkán jut el hozzánk, ugyanakkor az egyik alapműve ez a regény. A kötet nemcsak irodalmi kuriózum, hanem kapu is: betekintést enged egy saját mitológiával rendelkező kultúrába, miközben univerzális kérdéseket tesz fel emlékezetről, identitásról és történetmondásról.
A könyv alaphelyzete szinte megtévesztően egyszerű: különböző történetek sorakoznak egymás mellett, amelyek lazán kapcsolódnak Obabához. (A cím – amelyet sehol a világon nem fordítottak le, nagyjából azt jelenti, hogy az „obabaiak”, vagy tágabb értelmezésben „történetek Obabából”.) Az olvasó számára azonban hamar kiderül, hogy itt nem hagyományos értelemben vett regényről van szó, inkább egy szöveglabirintusról, amelyben a novella, az esszé, a memoár és a fikció különböző formái csúsznak egymásba.
A kötet három nagy egységből épül fel, amelyek mind eltérő módon közelítik meg ezt a világot. A Gyermekkort viselő első rész öt, egymástól független történetből áll, amelyek különböző idősíkokban és hangnemben szólalnak meg. Ezek a szövegek gyakran szerveződnek egy-egy meghatározó élmény köré: gyermekkori emlékek, magányosság, titokzatos események vagy olyan tapasztalatok, amelyek csak utólag nyernek jelentést. Ami leginkább összeköti ezeket, az a néhol szürreális, néhol mágikusan reális hangulat és érzékenység. A második rész (Kilenc szó Villamediana tiszteletére) már jóval személyesebb hangot üt meg: egyfajta emlékezésfolyam, amely egy zárt közösség mindennapjait idézi meg. Itt az idegenség és a befogadás kérdése kerül előtérbe, az apró epizódokból pedig kirajzolódik egy világ, amely egyszerre barátságos és nyugtalanító, tele különc figurákkal és nehezen megfejthető viselkedésmintákkal.
“Hát éppen ez a lényeg: hogy mi, írók, semmi újat nem teremtünk – ugyanazokat a történeteket írjuk újra. Ahogy mondani szokás: minden jó történetet megírtak már, vagy ha nem, ez annak a jele, hogy rossz a történet. A világ ma nem más, mint egy hatalmas Alexandria; s mi, akik benne élünk, nem teszünk mást, mint kommentárokat írunk mindarról, ami már létrejött – ez minden. A romantikus álom már réges-rég szertefoszlott.”
A harmadik egységben (Az utolsó szó keresése) az író ebbe a fiktív településbe való visszatérését és a XIX. század irodalmát éltető nagybácsival való találkozását ismerhetjük meg. Ennek a résznek az alapját egy különleges magánnyomozás adja, de Atxaga itt sem elégszik meg a hagyományos formulával, rendre széttöri a linearitást. A történetek egymásba ágyazódnak, egyszerre szolgálnak kiegészítésként és ellentmondások halmazaként, mindeközben átfogó képet kapunk arról is, hogyan vélekedik Atxaga az irodalomról.
Az Obabakoakban a szerző folyamatosan váltogatja a regisztereket: a realista elbeszélésmódot gyakran töri meg valami megmagyarázhatatlan, enyhén elcsúszott mozzanat – egy látomás, egy furcsán viselkedő állat, egy babona, amely talán több puszta hiedelemnél. Ez a bizonytalanság teremti meg a könyv sajátos atmoszféráját, amelyben a mágikus és a hétköznapi nem egymás ellentétei, hanem egymás természetes kiterjesztései. A történetek szereplői is sokszor inkább hangok, mintsem hagyományos értelemben vett karakterek: vannak köztük magányos írók, különc falusi figurák, rejtélyes idegenek – és olyan alakok is, akik mintha csak egy legenda mellékszereplői lennének. Mégis, ezek a töredékes portrék együtt rajzolnak ki egy sajátos emberképet, az elszigeteltség, a vágyakozás és a képzelet által meghatározott létezését.
A könyv egyik legfontosabb kérdése az, hogy mit jelent történetet mesélni, Atxaga pedig újra és újra visszatér ehhez: hogyan születnek a történetek, hogyan alakulnak át, és milyen viszonyban állnak az igazsággal. Az Obabakoak nem ad egzakt válaszokat ezekre a kérdésekre, viszont átnyújtja annak az élményét, amikor belépünk egy olyan világba, amely teljes egészében soha nem tárul fel előttünk, örökre kiismerhetetlen marad, de mégis emlékezetessé teszi az utazást.
