Obaba az obabaiaké – Bak Róbert ajánlja Bernardo Atxaga Obabakoak című regényét

« Vissza a könyvhöz

Szokás felénk sírni, hogy milyen kis és társtalan nyelv a magyar (persze minden nézőpont kérdése, ám jobb tudni, hogy a 15 millió magyarul tudó emberrel lekörözzük a világ nyelveinek kilencvenkilenc százalékát, és bőven akadnak nyelvrokonaink is), de mit szóljanak akkor a baszkok, akiknél kevesebb, mint egymillió anyanyelvi beszélő van, és még csak távoli nyelvrokonaik sincsenek? A kérdésem persze költői, ám így talán annyira nem meglepő az sem, hogy összességében a baszk irodalom elég karcsú, és nem is tekint vissza túl régi múltra, és az íróik nemzetközi ismertsége is igen alacsony.

Azonban van egy sajnos nálunk nem túl ismert, ám annál tehetségesebb, Bernardo Atxaga nevű szerzőjük, aki fiatalon, még a pályája legelején megalkotta a kortárs világirodalom egyik legfurcsább alkotását, a meglehetősen különös című Obabakoakát, amit bármilyen nyelvre is fordítottak, óriási sikert aratott. Nálunk éppen most márciusban jelent meg ez a zavarba ejtő mű a Typotex kiadó gondozásában, így aki egy igazán egyedi kötetre vágyik, immáron magyarul is belevághat a baszk irodalom legismertebb kötetébe.

De hogy mitől is ilyen különleges ez az alkotás? Hát még csak felsorolni is nehéz... Kezdjük például azzal, hogy szinte még a műfaja is meghatározhatatlan, és bár bőven akadnak olyan könyvek, amelyek a novella és a regény mezsgyéjén járnak (vagy akár ezeknek valamilyen fúziójaként működnek), de az Obabakoak valami egészen újszerű.

„Többségük bőrkötésben, szigorú rendben sorakozott a polcon: Esteban Werfell könyvei szinte teljesen beborították a szoba négy falát. Tízezer, talán tizenkétezer kötet lehetett, amelyek két életet foglaltak össze – az övét és az apjáét –, és valamiféle melegséget sugárzó zugot, védelmező burkot formáltak körülötte. Oltalmat jelentettek számára, és elválasztották a külvilágtól, valahányszor – mint azon a februári napon is – nekilátott, hogy írjon. Az íróasztal, régi tölgyfa bútor, szintén apai emlék volt; még fiatal korában hozatta el a családi otthonból, Obabából” – Mester Yvonne fordítása

Ezt a nehezen megjegyezhető és kimondható címet természetesen sehol nem fordították le, de a jelentése annyit tesz, hogy „Obabaiak”, vagy „történetek Obabából”. Természetesen ebből logikusan következne, hogy a könyv lapjain majd megismerjük a képzeletbeli Obabát, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A három nagy részre osztható mű első harmadában önálló és egymástól független történetek szerepelnek, amelyekben azonban közös, hogy mind valamilyen formában Obabában játszódnak, és jellemzően az elbeszélőjük, főhősük egy-egy meghatározó, múltbéli, az identitásukat döntően formáló históriáját mesélik el. Azonban más közös vonás nincs, ezek a szövegek az időben elég nagy szórást mutatnak (akad olyan, ami a ’80-as évekbeli eredeti megjelenés idején játszódik, de olyan is, amely az ’50-as években, vagy a huszadik század elején), az elbeszélőik és így felütésük is mindig más (van emlékirat, sérült és hiányos talált kézirat, E/1-es és E/3-as narráció kombinációja, stb), és a stílusuk is mindig más (realista, szürrealizmusba hajló, de akár horrorszerű is). De hogy mégis milyen ez a címadó terület, vagy hogy milyenek az itt élő emberek, az nem nagyon derül ki.

Így többek között olvashatunk itt egy íróról, aki kamaszkorában egy misztikus élmény hatására beleszeretett egy általa soha nem látott és tőle több ezer kilométerre élő lányba, hogy ez az élmény megváltoztassa egész életét, de hogy mégis ki volt ez a lány, csak felnőttként tudja meg. Aztán olvashatunk egy, a kis falut rettegésben tartó fehér vadkanról, aki lehet, hogy jóval több, mint egy egyszerű állat, vagy egy fiatal lányról, akinek története leginkább a Bárányok hallgatnak címadó szituációját idézi fel.

Majd akkor biztosan a következő nagy egységből, hogy milyen is Obaba – gondolhatnánk. És ha így gondoljuk, nagyot tévedünk. A következő egység ugyanis kilenc egybefüggő emlékdarabka az elbeszélőnk fiatalkorából, amit egy kis kasztíliai faluban töltött, ahol furcsábbnál furcsább alakokkal akadt össze, egyebek mellett hallgatag, maguknak való, vagy éppen az életet túlságosan is intenzíven élő pásztorokkal, illetve egy filozofikus hangvételű törpével, aki lehet, hogy a korábban itt élő gróf rokona...

Na jó, akkor kizárásos alapon a harmadik egységből tudjuk meg, hogy milyen Obaba. Hát persze, hogy nem! Ez a rész már aztán tényleg regényszerű, ám azzal a megkötéssel, hogy egy olyan regényt idéz, mint amilyet az argentin legenda, Borges írt volna. Hiszen tele van egymást továbbépítő, vagy éppen megakasztó jobbnál jobb történetekkel, melyek java részét egy ifjú, Atxagára nagyon is hasonlító baszk író ad elő nekünk. Az alapszituáció is egészen remek, ugyanis narrátorunk egy régi, gyermekkori fényképet jobban megnézve arra döbben rá, hogy igenis igaz lehet az az obabai legenda, amely szerint a helyi gyíkok képesek bemászni a gyerekek fülébe, hogy az agyukat megrágva menthetetlenül butává tegyék őket. Hogy ezt bebizonyítsa, visszatér gyermekkora színhelyére, hogy meglátogassa egyrészt az egyik képen látható fiút, másrészt az irodalomért rajongó nagybátyját, aki időről időre felolvasásokat tart magánál, hogy aztán ki is beszélhessék az itt hallott történeteket.

És éppen ez a harmadik egység az, ahol az Obabakoak végképp kibújik mindenféle műfaji meghatározás alól. A visszatérés gesztusa – a gyermekkori fénykép, a legenda, a bizonyítás vágya – látszólag egy klasszikus regény alaphelyzete, ám Atxaga itt sem egy lineárisan kibomló történetet kínál, hanem egymásba csúszó, egymást kommentáló és olykor egymást kioltó elbeszéléseket.

A nagybácsi felolvasóestjei afféle irodalmi laboratóriummá válnak: a történetek nem lezárt egységek, hanem viták tárgyai, újraírások alapjai. Egy-egy elbeszélésből újabb történet sarjad, amely megkérdőjelezi az előző igazságát, vagy éppen más fénytörésbe helyezi azt. Az olvasó így nemcsak befogadó, hanem résztvevő is lesz ebben a játékban, ahol a fikció és a valóság határai állandóan elmozdulnak.

Atxaga különös ereje abban rejlik, hogy mindezt könnyed természetességgel teszi. Nem erőlteti rá az olvasóra a posztmodern játékosságot, nem akarja bizonyítani saját leleményességét. A szöveg egyszerre játékos és melankolikus, ironikus és nosztalgikus. A baszk identitás kérdése is inkább háttérzajként van jelen: nem politikai programként, hanem nyelvi és kulturális közegként, amelyből ezek a történetek kinőnek.

Az Obabakoak így végső soron a mesélésről szól. Arról, hogy a történetek hogyan őrzik meg egy közösség emlékezetét, hogyan teremtik meg saját mitológiájukat, és hogyan alakítják az egyéni identitást. Obabáról talán sosem tudjuk meg pontosan, milyen is valójában – de mire a könyv végére érünk, már nem is ez a fontos, hanem az, hogy részesei lettünk ennek a különös, széttartó, mégis egységes világépítésnek.