„– Akkor miért érdemes írni egyáltalán? Ha egyszer minden történetet megírtak már…
– Azért, mert – ahogy valaki mondta, akinek a nevét most nem említeném meg – az emberek elfelejtik a történeteket. Mi, új írók azonban felidézzük őket. Ennyi az egész…”
Egy teljességgel bekategorizálhatatlan alkotás, amelynek olvasása közben soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi vár majd ránk a következő történetben.
Visszaemlékezések, levéltöredékek, évszazadokon és kontinenseken átívelő mesék váltakoznak a klasszikus értelemben vett novellákkal, baráti beszélgetésekkel, vagy kezdő íróknak szóló írástechnikai jótanácsokkal.
Az Obabakoak elbeszéléseinek egyetlen közös pontja az emlékezés és az emlékek legyejzésének fontossága, amely a baszk hagyományok és a nyelv továbbélésének egyetlen záloga.
A három egységből álló kötet első fejezete a Gyermekkor , amelynek öt története csak nagyon lazán kapcsolódik egymáshoz. Egy felnőtt férfi szeretetteljes visszaemlékezései, egy kanonok levelezésének töredékei, egy fiatal tanítónő magányos estéi és két nő vallomása: mindegyikben felsejlenek a régmúlt titkai, amelyeknek teljes igazságtartalma a babonák és hiedelmek jótékony fátylán keresztül továbbra is rejtély marad.
A második rész, a Kilenc szó Villamediana tiszteletére egy igazi baszkföldi mese. Az elbeszélőnk visszaemlékezein keresztül megelevenedik előttünk a kis település lakóinak összetartó és zárt közössége. Az alig 200 fős, főként idősekből álló falu kezdetben finoman szólva is fenntartással kezeli a betolakodót, ám az ott töltött év alatt nemcsak a mindennapjaikba, de a hagyományaikba és legendáikba is betekintést nyerhetett.
A könyv harmadik, leghosszabb fejezete Az utolsó szó keresése, amely mind közül a legeklektikusabb és legkevésbé beskatulyázható.
Az itt szereplő írások vázát az „Obabába” visszatérő író és a 19. századi irodalomért rajongó különös nagybácsi találkozása adják. Elbeszélőnk egy szintén író barátjával együtt keresi fel a „montevideoi” bácsit, útjuk során számtalan mesével, anekdotával és készülőben lévő novellával szórakozatatják egymást.
A metaszövegek száma a történet előrehaladtával egyre csak szaporodik, jó néhány izgalmas kitérőt teszünk, hogy ráleljünk a könyv befejezéhez legalkalmasabb szóra.
Ezek a „történetek a történetekben” különös kalandokra hívják az olvasót, ahol a mágia, a varázslat és az irodalomról, az író szerepéről és az irodalmi művek értékéről folytatott diksurzusok kéz a kézben járnak.
Nagyon élveztem a könyv játékosságát, teljesen magával ragadott Bernardo Atxaga képzeletbeli világa.
Örülök, hogy a @Typotex_Kiadó felfigyelt erre a közel 40 évvel ezelőtti műre, amelyet nemzetközi szinten a baszk irodalom alapművének tekintenek.