Az anyaföld hosszú árnyéka és a vég bűvölete

« Vissza a könyvhöz

A 2026-os év irodalmi különlegessége Bernando Atxaga Obabakoak című regénye, a baszk irodalom egyik főműve. Obaba, a nem létező hegyi falu különös legendák, képzetek és vágyak helyszíne. Álomszerű környezet, ahol furcsa harmóniában élnek emberek és állatok, ahol a helyiek és a "gyüttmentek" egy még furcsább hiedelem nyomába erednek.
HANNOS GÁBOR RECENZIÓJA.

Baszkföld, ez a rejtélyes, kulturális, nyelvészeti és genealógiai értelemben is unikális világ, számtalan feltételezést visel magán. Hisz vannak itt elméletek a cromagnoni rokonságról, a viharos ó- és középkori történelemről és az euskara (baszk) nyelv rokoníthatatlanságáról. És arról ne is beszéljünk, hogy az európai bevándorlás(?) idejét, mikéntjét is kérdőjelek övezik. Éppen ez a mitikus atmoszféra az, mely alapjaiban határozza meg irodalmuk egyik sarokkövének, az Obabakoaknak a cselekményét, hangulatát, de még a mondatszövését is. Elöljáróban annyit magabiztosan kijelenthetek, hogy hálásak lehetünk a Typotex Kiadónak, amiért lefordíttatták Mester Yvonne-nal magyarra Bernardo Atxaga főművét – mely írásmódjában valahol a latin-amerikai boom és postboom közötti résbe furakodik –, lehetett az akármekkora kihívás. Az Obabakoak ugyanis nem adja könnyen magát, mert túl a fordítás mindenkori nehézségein – melyekre a minimálisnál is kevesebb rálátásom van –, Atxaga cselekményszövése(i) és nyelve(i) – nem véletlen a többes szám – is többszörösen összetett, részleteiben hol moebius-szalag-szerűen egymásba hajló, hol szakadozott-töredezett hálózatot alkotnak.

És nemcsak a történet szétszálazása, de az elbeszélők azonosítása és viszonyrendszerük felfejtése is feszített figyelmet kíván. Ha egy pillanatra nem figyelünk, ha csak egy-két mondat erejéig is elkalandozunk, olyan lényegi információkról maradhatunk le, melyek szükségszerű előfeltételei annak, hogy rendet teremthessünk ebben a mesei, de zord világban. Az Obabakoak olvasásához nem pusztán az olvasást kell szeretni, és nem csak a könyvet, és nem csak a spanyol (vagy baszk) irodalmat, és nem is csak a táj- vagy hely- vagy identitástörténeteket. Szeretni kell nyomozni, méghozzá az előfeltevések, a kierőszakolt kényszerképzetek, a vágyott jelentések felfüggesztésével. Mint gyakorlott szemiotikusnak a szavak, a cselekedetek, a mozzanatok előterében jeleket detektálni, és viszonyítani őket egymáshoz, és követni az útjukat. Ha kell, ezernyi más irányba, ahová az útjuk vezet minket, és aztán, immár mint holmi dekonstruktőrnek, engednünk kell azt is, hogy lebontsák egymást. A háttérben felsejlenek Bolaño „vad” nyomozói, Arturo Belano és Ulises Lima, akik az eltűnt Cesárea Tinajero nyomába szegődnek, hogy felgöngyölítsék: mi végre is az irodalom? De míg Bolaño hőseinek detektívesdije egy, a cselekmény szintjén nagyon is konkrét kalandozás metaforikus olvasatában érhető tetten, addig Atxaga, az ő alteregójának(?), lírai énjének(?) és megannyi más narrátori státuszba emelt szereplőinek nyomozását elsősorban az emlékezés és a mesélés visszhangjai gerjesztik.

A belső világ krónikáját kutatják, kutatjuk mi is velük, és érzésem szerint ez tükröződik a regény – ha regény egyáltalán – szerkezetében is. Mellőzve az előszót, mely a szerző gyönyörű, verses vallomása az euskara nyelvről, valamint az utóhangot, mely egy nem kevésbé lírai szólamot megütő önreflexív vallomás, az Obabakoak három részre tagolódik. Az első, amely a Gyermekkor és a második, amely a Kilenc szó Villamediana tiszteletére címet viseli, tulajdonképpen összetartozik. A helyi prominensek, „gyüttmentek”, értelmiségiek, és általában lakosok beszámolóit rögzítik, így népesíti be Obabát, a hegyi vidéket, melyet nem találhatunk meg semmilyen térképen, határait sem húzta meg senki. Láthatatlan, de nagyon is létező világ ez, töredékekből összeillesztett mágikus otthon, ahol a jelenésekről, a vaddisznóvá változó kitaszítottakról vagy változatos devianciákról szőtt történetek vetélkednek egymással, ennek ellenére egy nehezen megragadható, bensőséges harmónia uralja a hegyet, talán a melankolikus múltba révedés békéje. Egy ilyen ellentmondásos szőttesnek mutatja magát Obaba, ahol azért egy dolog biztosan közös az emberekben: az elvágyódás egy más világba, az álmodozás egy jobb világról. Vagabundok lakják Obaba utcáit, akik ha fizikailag nem is, lelkükben és szellemükben folyamatosan úton vannak. Atxaga nekik adja saját nyelveit, és más-más regisztereken szólaltatja meg vágyaikat, gondolataikat, hogy lehetőségeket kereshessenek és identitást gyárthassanak ők is, akár csak maga a szerző a múlt és a jövő fragmentumaiból.

A történetekben kifejeződő példázatosság, egyszeriség és megismételhetetlenség át meg átszövi Atxaga művét, mind szerkezeti szinten, mind szubtextusaiban, míg végül a harmadik fejezetben (Az utolsó szó nyomában) expliciten összefűzi a nyomozással is.  A szerző alteregója ugyanis, társulva gyermekkori barátjával egy potenciálisan az emberi agyba fészket verő baszk gyíkkal kapcsolatos hiedelem nyomába ered. Az útjukat különcök, kívülállók, habókosok és megtagadottak népes kompániája, de ami talán még fontosabb, s ezen a ponton talán már sejthető is, hogy az ő történeteik kísérik. Vannak itt dél-amerikai expedíciókról szóló elégiák; ázsiai hatalmasságok furfangjait elbeszélő tragikomédiák; adomák egy szolgáról, aki nem tud túljárni a halál eszén (nem sokkal később egy másik adoma ugyanerről a szolgáról, de ezúttal csellel rászedi a halált); tragédiába fulladó anekdoták egy ikerpárról; játékos krónikák egy német festőről; sőt a jó plágium módszeréről és az euskara nyelv összefonódásáról szóló példázatos álomelbeszélést is meghallgathatunk – nincs nagy meglepetés: a posztmodern dicséretére. És végig ott leselkedik egy nagybácsi, aki makacsul zengi az irodalom primátusát, és a regény végére megtagadja az unokaöccsének, Atxaga alteregójának és barátjának lineáris ok-okozati viszonyokat feltételező, egyirányú logikáját. Az utolsó szó és a gyík már nem puszta jel lesz, melyet e monologika induktív módon egyetlen igaz jelentés felé terel, hanem az olvasás végtelen potenciálját magában rejtő metafora.

E metaforában pedig a 19. század, melynek jelentőségét az elbeszélő bácsikája rendre hangsúlyoz, minden dolgok eredeteként bukik felszínre. Ebben az évszázadban vesztették el autonómiájukat a baszk tartományok, és ezt követően korbácsolta fel navarrai Arturo Campión és a bizkaiai Sabino Arana a baszk ön- és nemzettudatot. És az Obabakoak tétje is valahol megegyezik ezekkel a törekvésekkel. Az utolsó szó keresésével Atxaga Obaba és a belső világ legrejtettebb titkainak feltárására vállalkozik. És bár Obaba története egybeforr az euskara nyelv történetével, a végén eltávolodunk a baszk vidéktől, a földtől, mely álmok, vesztőhelyek, zsákutcák és vágyak kesze-kusza hálózatának ad otthont, és inkább a posztmodern nyelvjátékok derivátumává silányítja. Legyen ez az egyetlen elmarasztaló megjegyzésem a regényről – mely egyébként is inkább ízlés dolga – többre sem indokom, sem szívem nincs. Mert az Obabakoak páratlanul összetett, élvezetes és mélyen intellektuális regény, ahol az izgalmas és cselekményes történetszilánok és az esszéisztikus betétek egymást dolgukban nem zavarják, kényelmesen belakják az olvasó képzeletét. Eközben egy kérdés az elejétől a végéig a horizonton pislákol: mi az utolsó szó reménye? Azé a szóé, mely kizárólagos formát adhat Obabának. Talán éppen a vég bűvölete, hogy lezárulhat Baszkföld, a spirituális és szellemi utazás vagy az emlékezés históriája. Kerek, szép és boldog csengésű zárlat. Ez persze, mint Atxaga és az ő alteregója is rájönnek, puszta képtelenség. Én azért egyet itt hagyok, legyen az utolsó szó: part… A magyarázatot máskorra hagyom (és a történet folytatódik).