A fehér térkép
Ha az Esti mesék lázadó lányoknak című „mesekönyvnek” van norvég változata, biztosan szerepel benne BerthaTorgersen és Hanna Brummenæs története. Ők voltak ugyanis az első norvég, női hajótulajdonosok (mármint olyan nők, akik a saját tőkéjükből vásároltak és nem örökölték a hajókat), akik hajótársaságot alapítottak és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Mindez a 20. század legelején történt, kettejük története azonban sokkal korábbra nyúlik vissza.
A fülszöveg elolvasása után én valamiért teljesen meg voltam győződve, hogy a két nő egy adott ponton vízre száll, de nem tették. Tulajdonképpen teljesen logikusan: miért is kéne a tulajdonosoknak hajózniuk? Életük enélkül is elég regényes, Enger pedig nagyon érzékenyen festi meg a két nő karakterét és még inkább a világét, ami körülveszi őket. Jó volt belelátni a korabeli norvég kis- és nagyvárosi életbe, amelyet áthat a modernizáció megannyi vívmánya (géppel varrt ruhák és rohamosan fejlődő ipari városok), ugyanakkor foglyul is ejt a maradiság és a (kis)közösségek íratlan szabályrendszere. A „normálistól” eltérni még mindig őrült nehéz. Mondjuk, mikor nem az?
Ez a két nő viszont volt elég bátor ahhoz, hogy a saját útját járja, ezen az úton pedig nagyon szépen vezet végig minket Enger. Az eseményeket végig Bertha szemszögéből látjuk, és ő az, aki a legnagyobb fejlődésen megy keresztül. A hajótársaságos részre viszonylag sokat kell várni (kb.a regény kétharmada után érünk csak el oda), de ahogy a mondás is tartja, néha az út fontosabb, mint a végállomás. Igaz ez nagyon erre a regényre is. Amit nagyon szerettem benne, hogy Enger úgy fest húsvér karaktereket (és ábrázolja a korabeli társadalmat), hogy közben abszolút tiszteletben tartja a tudható tényeket.
