Metaforamasina
Élet és Irodalom, Gera Judit
Douwe Draaisma (1953) művének már a címe is érdekes: sajátos összetétel s maga is egyszersmind metafora. Sajátos szóösszetétel, mert a metaforához, mint nyelvtani, illetve irodalmi alakzathoz, tehát valamiféle szellemi-nyelvi jelenséghez nem társítanánk feltétlenül a masina fogalmát, mely inkább a technika, a műszaki világ tartozéka. A metaforamasina két dolgot is jelenthet: egyrészt egy olyan masinát, ami metaforákat állít elő, ez a jelentés konkrét szintje, másrészt azt, hogy az emberi emlékezetről való metaforikus gondolkodás nem más, mint egy gép, ez pedig a jelentés absztrakt, metaforikus szintje. Nos, miközben a címválasztás érdekességén töprengünk, már benne is vagyunk a könyv felvetette problémák kellős közepében. Valóban két, természetét, anyagát, származását tekintve különböző dolgot tárgyal a tudománytörténeti munka: részben azt a gondolkodásmódot, ahogyan az emlékezetről az ókortól, mondjuk Platóntól és Arisztotelésztől kezdve napjainkig gondolkodnak, jobban mondva azt a formát, amelybe az emlékezetről való gondolkodást öntötték évszázadokon át. A szerző állítása szerint a gondolkodás formái, azaz a specifikus nyelv, illetve metaforahasználat nem csupán arra szolgál, hogy érzékletessé és így könnyebben érthetővé tegye a tudományos okfejtéseket, hanem egyben visszatükrözik a metaforahasználó személyes preferenciáit, kutatásának jellegét és irányultságát, társadalmi környezetét és korát is. Így nem véletlen, ha Platón, Arisztotelész és Ciceró viasztáblához, Szent Ágoston palotához, kincseskamrához vagy üregekhez, Cassiodorus kalickákhoz és ólakhoz, a monasztikus gyakorlat gyomorhoz hasonlította az emlékezetet. A technikai fejlődés előrehaladtával az emlékezet metaforájának hordozói egyre gyakrabban lettek mechanikus eszközök, varázsnotesz (Freud), gép végül komputer. A könyv másrészt elénk tárja az emlékezetről való gondolkodás történetét. Mindkét programot a legnagyobb felkészültséggel és alapossággal hajtja végre a szerző. Bemutatja többek között Fludd emlékezetszínházát, a foszfor és az emlékezet működése között egykor feltétélezett összefüggéseket, a romantika organikus emlékezet-felfogását, a camera obscura, a fotográfia és a fonográf emlékezetmegtartó funkcióit, a hologramot, a neurális hálózatokat és a komputerek memóriáját. Elképesztő mennyiségű név, adat, tudományos felfedezés, kísérlet, elemzés, műszaki jellegű leírás, ábra sorakozik a könyv lapjain, de az olvasó miközben az emlékezetről szóló monográfiát olvassa — micsoda paradoxon! —, keményen küszködik az olvasottak eredményes memorizálásával. A fülön olvasható egyik lelkes hangvételű állítás, miszerint a könyv „egyaránt számot tarthat a szélesebb nagyközönség és a szakértők érdeklődésére” — igaz. Amennyiben az „érdeklődés” nem metafora. Amennyiben az „érdeklődés” netán a megértés metaforája lenne, annyiban, attól tartok, sajnos nem. Bizonyára lesznek azonban a „szélesebb nagyközönség” soraiban nálam szakavatottabb olvasók is, akiknek nem jelent problémát az egyébként kiváló szakszerűséggel fordított könyv minden bizonnyal tanulságos tartalmának emlékezetbe történő sikeres bevésése.
