Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Harald Voetmann: Plinius szerint a világ című könyvének középpontjában a megismerés lehetségességén és kérdésességének tematizálása áll. Ráadásul ezt a problémát egyszerre két szálon vizsgálja, a mű egyszerre foglalkozik a pliniusi Természetrajzzal, illetve annak szerzőjével. A felvetés így nemcsak arra irányul, hogy mit kezdhetünk ezzel a hallatlanul érdekes ókori enciklopédiával – „A világról már majdnem elmondtam" – idézi a szerző Pliniust (84.) - hanem arra is, hogy milyen lehetőségeink vannak egy kétezer évvel ezelőtt élt (kultúra- vagy tudomány-)történeti személy (magán)életének rekonstrukciójára? És még ha ez lehetséges is, mit tudhatunk meg ezáltal Pliniusról, az emberről, római polgárról, tudós(ító)ról - ne feledjük, hogy a Vezúv kitöréséről akart beszámolni, amikor meghalt -; mi az, ami ebből hasznosnak tűnhet főműve megértéséhez?
Anélkül, hogy újabb rétegeket nyitnánk, mégiscsak érdemes megegyezni, hogy a fiatal dán szerző, Voetmann eredetileg maga is klasszika-filológus, azaz az antik világ (humán)-tudományos kutatója, műve ugyanakkor szépirodalmi alkotás, pontosabban inkább dramatizált formába öntött szövegmontázsnak mondhatnók. A jelenetekre osztott szövegben váltakoznak a Historia Naturalisból vett hosszabb-rövidebb idézetek, illetve Idősebb Plinius, Ifabb Plinius (az idősebb unokaöccse) és Dioklész rabszolga „megszólalásai", ez utóbbiak adják könyv fiktív részét. A mű így valóban „science in fiction", ahogy a kiadó nevezi a sorozatot, amelyben jelen könyv is megjelent.
„Pliniusnak vérzik az orra." - olvashatjuk több jelenet nyitómondatát (19., 59., 131.). A rendre visszatérő mondat, és vele együtt az orrvérzése elállítására tett kísérletek leírásának ritmusa rendre visszarántja az olvasót a valós Plinius valós alakjához; nyavalyáinak, rigolyáinak és szokásainak leírása állandóan és erőteljesen emlékezteti az olvasót a hús-vér Pliniusra, többek között azért, hogy nehogy elvesszen máig hatásos, csodás műve mögött. Voetmann pedig ügyesen adagolja valós és irreális keverékét, amikor eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy rekonstrukciós kísérletét bőséges és sokszor szürreális fikcióval vegyíti, például annak leírásával, amikor Plinius magáévá teszi a „testnyílások nélkül született lányt" (4. jelenet).
A mű olvasása során tehát egyszerre bontakozik ki a világ leírásának pliniusi kísérlete és Plinius leírásának voetmanni kísérlete, valamint ugyanezen megismerési kísérletek szatirikus kritikája, sőt, önkritikája, ha nem a szépíró, hanem ókortudós Voetmann felől nézzük a kérdést. Mint amikor a regény-Plinius saját arcát szemlélve állítja: „Attól, hogy leírom tekintetem, még sohasem fog másnak látszani, mint különálló részeknek, s ugyanez érvényes a rá való emlékezetre. Csak amikor az arc itt hever előttem, válik kerek kijelentéssé, értelmezésre váró, mégis megfejthetetlen jellé." (65-66.)
