A kommunikáció mint participáció

A kötet három olyan ter­mi­nus, az in­téz­mény, a szín­tér és az ágens hasz­ná­la­tá­nak elem­zé­sé­re vál­lal­ko­zik, ame­lyek­ről a ta­nul­má­nyok szer­zői, de talán a kom­mu­ni­ká­ció­ku­ta­tás ál­ta­lá­ban is azt tart­ja, a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ról gon­dol­kod­va meg­ke­rül­he­tet­le­nek. Mind­azon­ál­tal ezzel a kö­tet­tel szo­kat­lan utat vá­lasz­tot­tak a szer­zők, leg­alább­is a kom­mu­ni­ká­ció­ku­ta­tás­ban szo­kat­lant: ol­va­sá­sa alig­ha­nem na­gyobb fi­gyel­met igé­nyel majd, mint amire a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ról szóló írá­sok na­gyobb része ese­té­ben szük­ség van. Meg­en­ged­tük azon­ban ma­gunk­nak ezt, egy­részt, mert szán­dé­ka­ink sze­rint ol­va­só­ink el­ső­sor­ban egye­te­mi és fő­is­ko­lai hall­ga­tók, va­la­mint ta­ná­ra­ik és a kom­mu­ni­ká­ció­ku­ta­tás iránt ér­dek­lő­dők, más­részt pedig, mert meg­győ­ző­dé­sünk, hogy a kom­mu­ni­ká­ció­ku­ta­tás­nak ma töb­bek kö­zött saját esz­kö­ze­i­nek szem­ügy­re vé­te­lé­re is szük­sé­ge van – hogy ezek a ku­ta­tó­esz­kö­zök, ame­lyek­kel (más­kor és má­sutt) magát a kom­mu­ni­ká­ci­ót vizs­gál­ja, va­ló­ban jól lás­sák el fel­ada­ta­i­kat. Szo­kat­lan tehát a kötet dic­ti­ó­ja szük­sé­ges­sé­gé­vel együtt is.