Bércre hág, völgybe száll
Fontos, amiről Skomsvold ír, a családdá válással együtt járó lemondás, az átértékelés és átkeretezés releváns felvetések, noha az ő elbeszélője esetében, úgy tűnik, inkább átmeneti traumatikus megélésekről beszélhetünk. Németh Kriszta tompít ezeken, bár a nagyjából háromórás hangoskönyv első percei mást ígérnek. Indulat és harag a szülési fájdalmak, az embertelen kórházi bánásmód miatt, a család bővülésének első percei rémálomszerűek. Ami hamar múlik, a színész hangja – legalábbis számomra – később még csak nem is a belenyugvás, inkább a megérkezés lehetőségéről ad számot. Ami egy folyamatosan nyomasztó elvárás-teljesítés feladvány esetében, legyen az bármi, ajándék. Hogy csinálja? Hát így. Ez a hang utat talál.
Kis túlzással sem vérözön, sem lángtenger nem övezi a norvég Kjersti Annesdatter Skomsvold önéletrajzi ihletésű regényének elbeszélőjét, de anyává válásának története ambivalens volta miatt azért nem a családi élet dicshimnusza. Bár, ha a végkimenetelt, egy jól működő család összképét nézzük, talán mégis. Kezdetben folyik ugyan vér – a szülés fájdalmasságának ábrázolásakor vagy a gyerek életveszélyes rosszulléte során –, lángolnak az érzelmek egy alkotói válságban: az anya író, akit eddig a leírt szavai védtek meg, most azonban az írás aktusa maga is ellehetetlenül. A szülők azonban képesek adni valamit magukból. Két gyerek és a férj, Bo jelenti a családi kört (az utódok nevét nem tudjuk meg, „a gyerek”, „a fiú” kifejezőbb), amely a gyakori álmatlanság, aggodalom és az önelvesztéstől való félelem dacára otthonos és szeretetteli. Komoly egyensúlyi mutatványt visz tehát véghez Skomsvold alteregója, mint mindenki a családban – a hangoskönyv borítóján az egymásra helyezett, lekerekedett, amorf kövek alkotta oszlop így értelmezhető –, kötéltáncot, és úgy tűnik, átjutnak a szakadék felett.
Mindebből sejthető, a szöveg, ez a kortárs skandináv próza, sűrű és intenzív, érzelmes elbeszélés. Líraisága túlkapásoktól sem mentes („Megpróbálok új arcot ölteni a sírós bohócmaszk helyett, de olyan szomorú vagyok, és nem értem, miért nem tud Bo egyszerűen csak megölelni, ha egyszer egy ölelésre van szükségem. Ehelyett beleveszünk a félelmünkbe, ami haragba fordul, csapdába esünk egy labirintusban, amelyből egy örökkévalóságig tart kijutnunk, olyan sokáig tart, míg végül elmúlik, míg a harag az afelett érzett szomorúságba fordul, hogy nem vagyunk képesek jobb emberek lenni.”). Ebben a formában szólal meg a számomra eddig elsősorban szinkronszínészként ismert színpadi és filmszínész Németh Kriszta hangján, hol haraggal (például a vajúdás fájdalmasságát számonkérve), hol gyöngédséggel (a pár órás, egyhetes, majd három-négy hónapos csecsemőhöz beszélve), hol töprengve (a magány és a társas lét előnyein és hátrányain), ám lényegében az új élethelyzetek elfogadásának irányába mutatva. Németh Kriszta előadásmódjából mindez jól kitapintható, a szülés elmesélése talán az egyetlen epizód a norvég anya és író élettörténetében, amelyben erősek az indulatok. Később is kétség, elbizonytalanodás járja át az általa formált karaktert – a kifejezetten szép hangszín számos finom árnyalata ezt jól mutatja –, az anyává válás Skomsvold és Németh Kriszta közös értelmezésében azonban nem az identitás elvesztésével, hanem a formálódásával, az alkalmazkodóképesség csúcsra járatásával egyenlő.
Röviden a történet: a harmincas éveit taposó írónő, miután megtalálja, akit szeret, egy, majd még egy gyereknek ad életet, elbúcsúzik magánnyal teli, ám kreatív és szellemileg termékeny életszakaszától, hogy az anyaság és a hivatása között egyensúlyt igyekezzen megteremteni. Jó háttere van mindehhez: a férje, a gyerekei és a múltban elért sikerei. A történet szerint a fiatalabb, akkor született gyerekének meséli a családdá válásuk történetét, nem kronologikusan, hanem több epizódra szabdalva, s talán épp ez az egy, amit kissé erőltetettnek érezhetünk. A szöveg nem idomul a címzettjéhez, inkább a napló-, és nem a levélregényhez áll közelebb.
Fontos, amiről Skomsvold ír, a családdá válással együtt járó lemondás, az átértékelés és átkeretezés releváns felvetések, noha az ő elbeszélője esetében, úgy tűnik, inkább átmeneti traumatikus megélésekről beszélhetünk. Németh Kriszta tompít ezeken, bár a nagyjából háromórás hangoskönyv első percei mást ígérnek. Indulat és harag a szülési fájdalmak, az embertelen kórházi bánásmód miatt, a család bővülésének első percei rémálomszerűek. Ami hamar múlik, a színész hangja később még csak nem is a belenyugvás, inkább a megérkezés lehetőségéről ad számot. Ami egy folyamatosan nyomasztó elvárás-teljesítés feladvány esetében, legyen az bármi, ajándék. Hogy csinálja? Hát így. Ez a hang utat talál.
