A gyerek
”Mostanra egészen ironikusnak tűnik, hogy talán az írás akadályozott meg abban, hogy családom legyen, mintha túlságosan erős lett volna a védelem, a képzelőerőm erősebb volt, mint a valóság észlelésének képessége.”
Hogyan egyeztethető össze az anyaság és az írás?
Hogyan lehet feldolgozni azt a helyzetet, amikor az alkotáshoz szükséges csend és nyugalom helyébe az állandó készenlétben állás, a kialvatlanság és a felnőtt interakciók teljes hiánya lép?
A narrátorunk az első gyermeke érkezésekor még naivan bízott abban, hogy az anyaság pozitív hatással lesz az írásaira, ezzel szemben azt kellett tapasztalnia, hogy elfogytak a szavai.
Ez az érzés rémülettel töltötte el, mivel a korábbi betegségéből az írás jelentette a kiutat és menedéket. A második gyermeke érkezésekor ezért azt a taktikát választja, hogy naplószerű, rövid bejegyzésekben rögzíti a kislánnyal töltött napok során fejében kavargó gondolatokat.
Ezeknek az időben és térben is össze-vissza csapongó jegyzeteknek az eredménye A gyerek.
A fejezetek nélküli regény első látásra önkényesen összegyűjtött töredékek halmazának tűnhet, a könyv végére viszont megbizonyosodhatunk arról, hogy valójában egy nagyon is tudatosan megszerkesztett, jól megkomponált szöveggel van dolgunk.
A rengeteg metaforával teletűzdelt finom szövetű, légies mondatok kezdetben az újszülött gyermekhez íródó egyfajta babanaplónak indulnak, amelyekből azonban néhány oldalt követően a narrátor életének meséje lesz.
Így nem csak az anyává válás, de a társra találás, a fiatalkori betegsége és egy nagyon közeli barát elvesztése miatti gyász története is megelevenedik a lapokon.
Lehetetlen az anyaságot máshogy megérteni és megélni, mint a múlt, a gyermekkor eseményeinek tükrében. Mindenki magával hordozza a saját gyerekkori és korábbi felnőtt éveinek sérelmeit, a szülői mintákat és a gyerekes lét előtti évek során átélteket, melyek akarva-akaratlanul az anyasága részei lesznek.
Kjersti Annesdatter Skomsvold lírai elemekkel átszőtt, mégis nagyon visszafogott, minimalista mondatain keresztül megelevenedő narrátort olvasóként könnyen a szívembe zártam.
Őszintén beszél arról, hogy mennyi félelem volt benne a családalapítás és a gyerekvállalás előtt, a kontrollmániás énjét megrettentette a rá váró ismeretlen szerepkör, a vállait szinte agyonnyomta a hatalmas felelősség súlya és az attól való rettegés, hogy visszazuhan a korábbi betegsége állapotába.
A jegyzetek írása közben szép lassan felismeri, hogy kénytelen szembenézni ezekkel a félelmekkel, a szülői lét természetes velejárója az identitásának változása, egy másfajta létforma, mint a korábbi.
Az apró töredékekből felépülő alig 100 oldalas kisregény igazán különleges hangulatú történet egy introvertált, depresszióra hajlamos nő anyává válásának nehézségeiről.
Kedvet kaptam ahhoz, hogy újraolvassam az írónő hasonlóan melankolikus hangvételű Gyorsuló lépteim távolba tűnnek című kisregényét.
