Álönéletrajzi ámokfutással nyerte el a legrangosabb svájci irodalmi díjat a sűrítés és a cinizmus mestere
Christian Kracht Eurotrash című regénye egy road movie, kis határátlépésekkel.
Az összes svájci író tragédiája, hogy Friedrich Dürrenmatt után a legnagyobbikuk is túl kicsi ahhoz, hogy világhírű legyen. Christian Kracht a felfedezésre várók közé tartozik, élményszerű regényeket ír, zabálni való a stílusa, belülről látja azt, amit nagyon utál. A sűrítés és az élethez nélkülözhetetlen cinizmus mestere, regénykéje, az Eurotrash elfér szűk 190 oldalon.
A sztori egy svájci road movie, kis határátlépésekkel. Állítólag mindez megtörtént, Kracht anyja egyszer csak halálos beteg lett: nem most, már sok éve húzza. Pszichiátriai klinikák – köztük a dermesztő hírű winterthuri műintézmény – és saját lakása között ténfereg, a fenobarbitált, ami egy kedélyjavító bomba pirulába kicsinyítve, vodkával és elfogadható minőségű vörösborral löttyinti le. Egész jól mozog a lépkedőkeretével, ezért elhatározza, hogy a fiával még utoljára útra kel. Költőpénzként magához vesz a bankjából egy kis kelet-európai ország GDP-jének megfelelő összeget, és elhatározza, hogy a nép közé szórja – aki tesz valamit értük, kap egy marék frankot, ha nem tesz, akkor is.
Az eszeveszett utazás Zürichből, a pénzsóvárok, nagyképű stricik városából indul, és tart, míg elfogy a pénz. Lehet, hogy sosem fogy el? Svájcban mindenki akkor hal meg, amikor akar. Az élet egyszerű mozdulatokkal meghosszabbítható: attól függően, hogy fájdalomra vagy a fájdalom elzavarására van igény, ki-be csukni kell a morfiumcsapot.
Még mielőtt anya és fia kettesben elindulnak egy taxival elszórni a pénzt, az író bemutatja a Svájcban mélyen tisztelt családjából jellemzően azt, amit a rokonok, ha élnének, nem szívesen hoznának nyilvánosságra. A család tele van vagyont halmozó nácikkal. Vér nem tapad a kezükhöz, inkább amolyan „jól járunk” szituba keveredtek: festményeket gyűjtöttek, amik nem a falakra, hanem aukciókra, vagy feltekerve az ágy alá kerültek.
A degenerált művészetnek, ahogy a nácik nevezték, még nem jött el az ideje. Van arrafelé más is – az ajtók mögött a szórakozás és az időtöltés különös gyakorlóterme húzódik –, nem súlyzók és futópadok, hanem szadomazo kellékek. Mindig van honnan elszökni. A Tatár Sándor fordításában olvasható álönéletrajzi ámokfutással Kracht elnyerte a legrangosabb svájci irodalmi díjat.
